Lehet, hogy csak én látom, hogy a kormány kapkod? Hogy a padlást söpri? Hogy mindazért a hencegő, mellveregető, másokat negligáló, kiszorító hatalmaskodásért ebben a vészterhes időben csőstül nyújtják be neki a számlát? Hogy nem lehet vég nélkül, államilag szentesítve pénzt tömni kiválasztottak zsebébe? Hogy nem szabad mindenre rátenyerelni? Bombasztikus szemfényvesztésre költeni milliárdokat? Hogy hiába iktatják ki a szótárból a ‘megszorítás’ szócikket, ha ennek súlyát naponta érezzük? Hogy 2006 hazugsága párhuzamba állítható 2023 blöffzuhatagával?
Nyilván egy szűk, kreatív brigád dolgozik most azon, hogy mit és honnan lehet még kisajtolni, s azt miként lehet a köznek erényként eladni, hogyan lehet kihasználni a sokféle, egymással szembeni averziókat azért, hogy a hatalom megússza ezt a siralmas zsákolást, amelyet képesek úgy beállítani, mintha minden más hibájából, ugyanakkor a mi érdekünkben történne. Hogy aki szolidaritást vár, együttérzésről papol, egy lejárt lemez embere.
Jeleztem korábban is, hangsúlyozom most is, hogy bármiféle konszolidáció, konszenzusra törekvés maximum cinikus imitáció, komolysága körülbelül annyira nevetséges, mint a Fidesz-frakció makacssága a svéd Nato-tagság megszavazásának ügyében. Aki pedig közelgő hatalmi összeomlást, vagy puccsot vár, téved. Ez a lecsúszó és a jövő évtizedeit is meghatározó állapot generációkat fog tönkretenni. Nincs ágazat, szektor, szellemi régió ahol ne pusztítana a kórság, az igénytelenség, a múlt és a jelen konzekvens meghamisítása.
És némileg a világ is kezére játszik a rombolásnak.
Szemérmetlenül pártos minden kiosztott díj, s egyre pofátlanabb a támogatások szelekciója. Nincs szégyenérzet. Azokban sem, akik adják, s ami még visszataszítóbb: azokban sem, akikhez odadobják. Egyik oldalon végtelen megvonás, a másikon grandiózus pazarlás. Sokszor egyetlen ember ízlése, hobbija dönt. Kapcsolatok, hízelgések, viszontszívességek. Gyávaság, honorált lojalitás. A teljesítmény trónfosztása, ellenlábasok kicsinálása. Nemrég még Bige úr volt az élveboncolás példája, Bige úr cégét nyomozócsapatok szállták meg, őrizetbe vették, őrölte őt naponta a kormánypárti sajtó, majd a választások után fel lett mentve, hirtelen olyan csend vette körül, hogy még az ő hangja is elakadt. Fizetett érte? Betagozódott? Feladta? Netán győzött az igazság? Franc se tudja. Ez is olyan magyaros poén, mint amilyen Gattyán úr furcsa menetelése a meghurcolástól a pártalapításig.
Közben sűrűn jönnek szembe a szomorú mutatók, amik jelzik, hogy sereghajtók vagyunk, s leginkább a negatív adatsorok löknek élbolyba minket. Tobzódik az inkompetencia, amely a hatalomhoz való törleszkedéssel megspékelve termetes baromságokra képes, lásd a lángossütők termékeladásának percnyi nyomon követése. Mindez arra a pofonegyszerű és szégyenletes demagógiára épül, amely a Kádár-korban élte virágkorát: a lángost imádjuk, a lángossütőt utáljuk. És persze utáljuk a multikat is, kapjon a pofájára az Aldi, a Spar, a Lidl, de amikor az ajtóikra kerül lakat, csak lemerevedünk a választékon és az árakon. Lesz nagy sírás-rívás. Jövőre az unióra hivatkozva emelik majd az üzemanyagok jövedéki adóját, csak azt nem teszik hozzá, hogy jóval nagyobb arányban, mint amennyi a brüsszeli előírás, így a régióban hamarosan megint nálunk lesz a legdrágább a benzin.
Minden mondat gyanús. Minden közjó-dumába csomagolt rendelet mögött van valami, ami sújt, bekavar, vagy egy jól kiválasztott érdekkört segít. Kivett milliárdos osztalékok, ide-oda átruházott javak, gátlástalan terjeszkedések, birtokba vett országrészek, földek, üzletláncok, bankok, szolgáltatás-szeletek üvöltik a szemembe – ez már nem a te országod. A végtelen sarcok és sápok vidékét nehezebb lesz lecsapolni, mint a Hanságot. Ez a mi rendkívüli állapotunk. Megküzdöttünk érte.
Forrás: Újnépszabadság – megjelent a szerző Facebook-oldalán 2023. június 11-én.