Mindenkit megnyugtatok, kifizetjük a kétharmadot. Mi, így együtt. Azt hiszem, hogy sokan csak most kezdik ezt kapiskálni, holott a kormány teljes erőből titkolta, titkolja és titkolni is fogja. Kemény árat fizet az ország mindazért, ami ebben az országban 2010 óta, egyre gyorsuló ütemben és egyre gátlástalanabbul kialakult. Mert tévedés ne essék, nem csupán a 2022-es választások előtti felelőtlen pénzszórás kerül most iszonyú sokba, amikor is aki háttal állt, az is kapott valamit – hogy a kormánypárt hatalma a Holdról is látszódjon.
Ha a tizennégy év tizennégy percbe összevágható volna, megdöbbennénk, hogy mi lett ebben az országban átépítve – mert nem csak az elosztás! Nem csupán a nyaloncok helyzetbe hozása, az uniós pénzek elherdálása, hanem az is, hogy valamennyi itt ragadt rossz reflex, múltból ránk maradt toposzok, előítéletek, a sérelmi politika összes hamuja, az iránytű átállítása úgy vált az ország részévé, mintha mindenki erre vágyott volna. Vitézi egyenruhában feszít egykori barátom, a legócskább manírok tömegét szajkózza a pártitkár, aki rövid kitérő után ismét Moszkvára függeszti a szemét, fohászkodik az ateista, aki tapsikol az egyházi iskolák térnyerésének, drága német autón furikázik a Nyugat hanyatlását megéneklő költő, tudományos igénnyel halandzsál a magyarok eredetéről a szomszéd, és kussol a megannyi rektor, egyetemi főember, amikor a Mathias Corvinus Alapítványt stafírozza ki az állam még vitorláskikötővel is.
Góliát apró darabokra szedte szét a Lego-t, központosított, államosított, elvont, és pazarolt, s csak most, vagy még most sem veszi észre, hogy ráomlik a rendszer. Volt tíz áldásos év, amikor a csapból is pénz folyt, a világ folyamatai is mintha kezére játszott volna a romlott hatalomnak – el lehetett kápráztatni a nagyérdeműt a fénylő jövő ígéretével, mármint hogy mi leszünk a boldog országok élbolyában, de minimum behozzuk Bécset. Elhitették velünk, hogy a türkökkel kell kutatóintézeteket alapítani és módszeresen szétverni a hazai tudományos elitet – a régi avítt helyét átvette az új poshadt, amely még drágábban működésképtelen. Koncepciózus rafinériával butították le a társadalmat, új glóriát kapott a „betanított ország” szindróma, amelytől nem is oly rég még meg akartunk szabadulni.
Janicsárképzők létesültek, hogy a kevesek hatalmát képviseljék, szellemét meghonosítsák, elfoglalják azokat a stratégiai posztokat, amelyekkel a lázálmokat is valóságként celebrálják. A racionalitást előzték a kanyarban, és a többség hurrázott még akkor is, ha közvetlen közelében, a hétköznapokban rendre mást tapasztalt, mint amivel telebeszélték a fejét. Hinni szükségben lehet igazán.
Amit az ember ma érez, az a zavar. Nem igaz, hogy csak a korifeusok kommunikációjában, de a tömegek fejében is. Nincs hová támasztani a hátat, nincs egy fix pont, bizalom, a remény viszont ennek ellenére föllobbant – hiú és tünékeny, semmi köze az ellenzékhez, csak egy valamihez: ahhoz, hogy a hatalom ha nem is roppan össze, de láthatóan gyengül, kapkod. Kompetenciája zűrös, intézkedései kapkodók és hamar kiderül róluk, hogy a káoszon képtelenek úrrá lenni, csak leplezni
szeretnék tehetetlenségüket. Rémülten ismétlik bűnbak-strófáikat, s pénz után kutatnak minden eldugott szegletben. Már-már groteszk, ahogy hazugságaikba kapaszkodnak, s Trump-csodavárásukat építik egérútjukká.
Közben esik lefelé az a bizonyos tantusz – igen, ezt a számlát, mint minden korábbit, nekünk kell kifizetnünk. Okolhatóak ezért mi vagyunk. Ki így, ki úgy. Lehet persze mondani, hogy minden összeesküdött ellenünk, az önfelmentésben jeleskedik a magyar, de azért, hogy ezt hagyta csinálni nemzetével, az elszenvedő sokaság is magába nézhet.
Igen, jönni fognak a megszorítások, s meg a találékonyság sem a régi, hogy mindezt hamis lepellel borítsák le, vagy mással fizettessék meg.
Érdemes volna egyszer alaposan végiggondolni, hogy ki és mit ért szuverenitás alatt, vajon tényleg a kereszténységet és a hagyományos családot védi az, aki csak addig törődik ezzel, amíg szűk érdekei kívánják.
Biztos, hogy Magyarország az első Hatvanpusztáról nézve? Tiborczék ingatlanjaiból, Mészárosék vadászmezőiről? Tényleg Brüsszel és a Spar a mi legfőbb ellenségünk? Valóban a kormánypártokon kívül mindenki háborúba akarja vinni fiainkat? Nem a főnök terjeszt itt okkal-ok nélkül háborús pszichózist? Biztos, hogy üdvözlendő az a mindent elsöprő vágy, hogy úgy győzzön az agresszor Oroszország, hogy Ukrajnának nem lesz több tölténye? És mit fog mondani Nagy Márton hat hónap múlva? Kire, kikre fogják majd ezek az urak a nyomor-hullámot, hogy a két vállra fektetett infláció haló poraiból feltápászkodik?
Ismét a választásokhoz kéne a púder, de elfogyott. Dagályos dumák jönnek helyette. De vegyük már végre észre: velünk fizettetik ki a kétharmadot!
Forrás: Újnépszabadság
