Amióta kipattant a kegyelmi botrány, nincs nap, hogy ne legyen újabb és újabb elágazása, a terep hiába maga a mocsár, igencsak változatos. Holott a kormányzati propaganda mással se foglalkozik, mint hogy rövidre zárja az ügyet, úgymond az áldozatok felmutatásával sem fukarkodik. Ez is azt igazolja, hogy nehéz megjósolni, mikor robban be úgy egy hír, hogy még a többszöri kármentés sem elég, a közbeszéd feletti uralmat tartósan elvesztette a hatalom, s erre kevés példa volt eddig.
Nem sorolom fel a történéseket, a kronológia sem fontos, a hírfolyamban az a legszörnyűbb, hogy nincs benne egyetlen olyan momentum, epizód sem, amely miatt egy normális erkölcsű állampolgár ne rezzenjen össze, ne háborodjon fel, ne szégyenkezzen nemzete elitje miatt.
Az összkép azt sugallja, hogy magát a rendszert kreálták ilyenné, a modell termeli ki a sok önfelmentésben szorgoskodó hitvány alakot, az egymásnak eső egykori harcostársakat, nincs nyilatkozat, amely ne árulkodna másról, mint amit a nyilatkozótól rendeltek, nincs szó, amely ne menne szembe egy korábbi másikkal, s ne igazolná a hipokrita-csúcsteljesítményt, a cinikus leckefelmondások valósággal való szüntelen karamboljait. A struktúrából kilépő elvált férj sem megváltó, a meghasonlottság bátorsága azonban más megvilágításba helyezi mindazt, amit pletykaként körözünk a pályán kívülre szorított nyilvánosságban.
Érdekes most olvasni, hogy anno mit írt férjéről a boldog nej. Hann Endre posztolta ki az egykori idézetet: „Én az anyaságot, a hagyományosnak mondható női feladatokat mindig úgy élhettem meg Péterrel, mintha egy nyitott ajtajú kalitkám lenne: tudtam, hogy ha szeretnék kiteljesedni más területen is, akkor kirepülhetek. Péter sosem várta el tőlem, hogy feladjak bármit is abból, aki én vagyok. Ha zárva lett volna a kalitka ajtaja, akkor nem biztos, hogy annyira jól éreztem volna magam benne, így viszont mindig szívesen repültem vissza.” És mit tesz isten, 2019 júliusában Varga Judit az Európai Ügyek, illetve az Igazságügyi Bizottság meghallgatásán az Isztambuli Egyezményt, amelyet Magyarország nem írt alá, politikai hisztiként aposztrofálta. A nők helyzete szerinte a legjobb állapotban van Magyarországon, nem kell választani a család és munka között, a kormány fellép a családon belüli erőszak minden fajtája ellen.
Ehhez már poént sem illik keresni. Párttársa nagy ívű publicisztikában árulja el, hogy vagy tíz éve tudnak arról, hogy a volt minisztert rendszeresen vegzálta Magyar Péter. Magánügy – gondolom, ezért nem tettek semmit az ügyben, ahogy a rendőrség számtalan esetben máskor és másutt. A három gyerekkel mindenesetre súlyos terhet cipeltetnek szülei, bár erről kevesebb szó esik, Judit asszony kiteregetve az összes privát szennyest, azért gyengéden megjegyzi: a bántalmazó apát a fiúk közelébe engedi, mert az fontos harmonikus fejlődésük érdekében. Phű, a mindenre ügyelő „anyaszerep” hirtelen elfeledteti a rengeteg szenvedést, és alaposan kilóg a szövegkörnyezetből!
De meglepő fordulatokkal kecsegtet minden hír, s az elénk ömlő információmorzsák megannyi jellemrajzok. Például Balog lelkész mozgása, aki kétségbeesetten kapaszkodik még az utolsó szalmaszálba is az önreflexió teljes hiányát bizonyítva. Amikor a kommunikációs agytröszt a legsilányabb bulvárműsorok egyikébe löki a bántalmazott asszonyt, aki majd két órában vall Hajdú Péternek szörnyű házasságáról, de az őt tegező riporternek egyetlen kérdése sincs Magyar tartalmi állításairól a Völner-Schadl vádirat átszerkesztése kapcsán – a privát szféra úgy úszik át a közéleti abszurditásba, hogy nincs ember, akinek ne tűnjön föl, hogy itt, kérem, beetetésről van szó. Tudvalévő, hogy a kormánybarát célcsoport inkább a Frizbit nézi, mint holmi rétegműsorokat. A kételyekből hegyek épülnek, a történet valamennyi szereplője hol ás, hol lapátol – földdel lesz teli a szánk.
Hogyan lehet büszke, ha világos, hogy ön már akkor evidenciaként kezelte, hogy „persze, magukat kihúzták”? Értem, hogy a hangfelvétel meghallgatása sebeket tép fel, de az, hogy egyetlen szava sincsen a központosított, bizonyított, elfogadhatatlan csalásról és hazugságról, úgy emberként, mint politikusként – kérdezi Steiner Kristóf az épp asztalosnak tanuló Varga Judittól, akit karrierje szárnyalásának idején aligha nyámnyila, visszahúzódó nőnek ismertünk meg. Kemény és harcias volt, maximális elfogultsággal verte vissza Brüsszel „támadásait”.
A kognitív disszonancia ezernyi példáját mutatja fel hónapok óta a brancs, alapos okot szolgáltatva az általánosításra, annak rögzítésére, hogy 2010 óta semmi más nem történt, mint a produkció tökéletesítése – a NER most mutatkozik be nekünk teljes valójában. Megfogalmazhatjuk persze a zavart, a kapkodást, a gátlástalanság tobzódását durvábban is: napról napra egyre mélyebben süllyednek valamennyien a szarban. Aki csak kibújva rikkant belőle, az is. És végül mi is, akik látják, hallják, olvassák. Mi, az ország.
Utóirat: Novák Katalin járt még a legjobban. Férjével sincs baj, aki a mindössze öthetes kiképzés után nyomban alezredesi rangot kapott, s nem érkezett hír arról, hogy lefokozták volna.
Forrás: Újnépszabadság