Hála istennek a lesújtó kritikák ellenére is rengetegen zarándokolnak el a moziba, hogy láthassák a mintegy hatmilliárd forintért leforgatott „Most vagy soha” című akciófilmet. Bár kezdetben azért készítői óvakodtak a műfajt ennyire leegyszerűsíteni, inkább fordulatosnak, lebilincselőnek nevezték, amely történelmünk dicső eseményét óvakodtak a hollywood-i produkciókhoz hasonlítani, pedig azok közül is sok a hazafiasságot, a nemzeti büszkeséget célozza meg – talán csak hősei nem annyira papírmasé figurák a jó és a gonosz partjain bóklászva.
Mint olvasom, sok iskola önkéntesen zárkózik fel ahhoz a mozgalomhoz, amellyel idén a leglátogatottabb alkotás lehet a mű, az osztályok kötelező programként vonulnak a mozik termibe, mint manapság mindenből, ebből is politikai színezetű ügy vált. Ne üljünk fel annak a provokációnak, hogy mennyi filmet lehetett volna leforgatni az erre költött pénzből, mert ideje volt már egy Pazar kiállítású, korhűségre nagyon is adó történelmi tabló bemutatásának, s ki is lehetett volna 1848 méltó megtestesítője, mint Petőfi Sándor!
Ezért is lepett meg a nagy handabandázó producer, Rákay Philip megszólalása, aki már az Aranybulla készítésekor is bizonyította, hogy avatott filmes – szóval, méltatlankodása lényege, hogy „könyörgöm, ez csak egy film!” Megkapták a magukét a kákán is csomót kereső történészek. De megkapták a magukét a „valódi történészek” is, akik szerinte „együgyű szakbarbárként képtelenek felfogni, hogy egy kétórás film írásakor, készítésekor millió egyéb szempontot is figyelembe kell vennünk, s bizony élnünk kell a történetmesélés folyamán a sűrítés, a leegyszerűsítés vagy épp a felnagyítás filmnyelvi eszközeivel.
„(…) A Most vagy soha! Című filmünket persze lehet bírálni: van, akinek tetszik, van akinek nem a kedvence, sebaj! De könyörgöm: ez csak egy film” – zárta rövidre az érvelést. – „Nem az a küldetése, hogy történelem kisdoktorit lehessen írni belőle, hanem az, hogy orientáljon, átadjon egy életérzést az adott korról, hogy megszólítsa a fiatalokat, hazaszeretetet ébresszen, hasson az emberekre és felemeljen.” Pedig a korszak egyik legszakavatottabb ismerője, Hermann Róbert, aki az ünnep alkalmából a napokban vehette át a Széchenyi-díjat, nagyon szőrmentén fogalmazva fejtett ki néhány problémát, annak ellenére, hogy elismerte a film erényeit, szerinte kár, hogy a büdzséből nem futotta egy történészre. Konkrét baklövéseket sorol, amelyek kis odafigyeléssel kiküszöbölhetők lettek volna és aligha akadályozta volna az érzelmek tobzódását, a felemelő nemzeti érzés nézőkbe csepegtetését.
Valószínűleg „kisdoktori” nélkül, mindössze az „élethűség” kedvéért jó lett volna, ha az osztrák lovas katonák nem gyalogsági egyenruhában nyargalnak, ha Petőfiéket igazoltatják, jóllehet 1848-ban még nem létezett személyi azonosító okmány; ha nem követelik a magyar nyelv bevezetését, mivel 1844 óta az ország hivatalos nyelve a magyar volt; ha a Petőfi ellen merényletet tervező Farkasch nem rossz sorrendben tölti meg a fegyverét; vagy ha nem követelik Táncsics kiszabadítását, hiszen a rab írót akkor még Stancsicsnak hívták, és csak március 15. után határozta el, hogy nevet változtat.
A bugyuta felszínesség Rákay Philip öntelt és csúsztatásokkal teli válaszából bugyog elő, hiszen maguk a nem főbenjáró hibák is pont ebből a túlzott magabiztosságból, agresszivitásba öntött állandó sértődöttségből erednek, ami a művész úrnak szinte valamennyi megszólalását jellemzi. A kelleténél nagyobb mellény, a fennhéjázás peckes és egyben szirupos megnyilvánulásai ártanak neki, ahogy a folyamatos veszélyérzet keltette éberség is, mikor egy jobbító beszólásra azonnal támadással válaszol.
De hát ilyen a mi Philipünk. Beszéljen a film helyette! Már indul is a VI.b. osztály…
Forrás: Újnépszabadság
