Látszik, hogy előbb-utóbb nehéz lesz kikeveredni ebből a migránsok elleni totális harcból. Pedig lehetne a témát árnyaltan és józanul tálalni, de akit a Keleti pályaudvar emlékezetes mozdonyfüstje megcsapott, jól elraktározta magában a kaotikus állapot képeit. Erre akkoriban rá is játszott a politika, és mint mindenre, mindenkor a közhangulat messze nem állt a „Pirézek” pártjára, menekültek válogatás nélkül olyan vegzatúrában részesültek, amelyre néhol elítélendő tettekkel reagáltak.
Ugyanakkor nem kétséges, hogy a főnök fölismerte a problémát, lépése radikális volt: zéró toleranciát hirdetett, majd végtelenített módon rendkívüli jogrendet léptetett életbe, míg a német kancellár az országba engedte a Magyarországról érkezőket. Mint mostanában oly sokszor, a politika a két véglet osztotta meg a magyarokat – aki némi örökölt idegengyűlölettel bírt, az veszélyt látott minden külföldi diákban, mezőkön baktató menekültoszlopban, akit pedig nem a merev elutasítás jellemzett, hanem némi nyitottság, empátia, abból lett a migránssimogató.
Ezzel így meg is lennénk. Megint egy szituáció, amiből nem lehet szélárnyékba, vagy középre húzódni. Csakhogy a legutóbbi népszámlálás is kimutatta, hogy egyre kevesebben vagyunk, a demográfiai görbe aggasztó, szakszóval élve a kívánatos reprodukció a következő években is nehezen fog összejönni. A gazdasági felzárkózás viszont tőkevonzást, beruházásokat követel, és ezért súlyos milliárdokat áldoz egy ország különböző támogatások, kedvezmények formájában. Ha Orbán Viktor szemével néznénk a folyamatot, leírhatnánk akár azt is, hogy az állam egyre inkább a külföldi munkaerőre költi szűkös anyagi forrásait, mert nagyon úgy fest, hogy az új ipartelepek egyre nagyobb számban más országokból betelepítetteket foglalkoztatnak majd. A tényeket jelenleg azzal próbálják az illetékesek szépíteni, hogy a zömmel a határon túliak fogják betölteni az üres állásokat, ami arányait illetően meglehetősen optimista számítás – és nem csupán azért, mert szomszédjaink szintén igyekeznek megfogni a munkaerőt, jobb fizetésekkel, mérsékeltebb megélhetési költséggel. A tegnap tartott gazdasági évadnyitón elhangzott: a közeljövőben 500 ezerrel több munkáskézre lesz szükség.
A miniszterelnök érezte a helyzet fonákságát és nem győzte hangsúlyozni a belső erőforrások fontosságát, s azt, hogy Magyarország a magyaroké. A sportban talán sikerült nyitottabbá tenni az országot, különösen műkorcsolyában léptünk át mérföldkövet azzal, hogy a zökkenőmentes honosítás kivegye a korábbi tételek méregfogát. Orbán szereti átvezetni népét az egyik félelemből a másikba mint a megmentő, s tény, hogy ezen az úton sokan gondolkodás nélkül követik, feltétel nélkül ölelik kedvükre azokat, akiket nemrég kiutáltak. Az ellentmondásokon könnyedén túlteszik magukat, szurkolókká válnak, ami adott esetben tényleg oszlatja az előítéleteket.
Csakhogy az ország nem stadion, a hajdan is jellemző klisék szorgos politikai munkával még mélyebb nyomokat hagytak honfitársainkban, akik közül néhányan még azt is megengedték maguknak, hogy szeretett erdélyi testvéreinket is „lerománozzák”, ha a munkaerőpiacon útjukban állt.
Az MNB elnök kritikus szavai, az Magyar Kereskedelmi és Iparkamara csütörtöki rendezvénye világosan mutatta, hogy veszélyes zónába került az ország, s egyre többször fog bebizonyosodni, hogy a propagandaszövegek kifakultak, kárukat pedig nem lehet őszintétlen hadovákkal, az önkorrekcióra való képtelenséggel, újabb tetszetős manipulálással felszámolni. Lehetséges, hogy kormányfőnk kikerüli a 22-es csapdákat, de sokkal örvendetesebb volna, ha a lakosság, az ország kerülné ki. És nem újabb meghirdetett harcokkal, riadókkal. Kérdés, hogy ki marad vendégmunkás és ki telepszik végleg hozzánk. Mert az átjáróház szerepe sem hálás.
Címkép: Vendégmunkások Indiából
