Sorban következnek a rehabilitációk, Wass Alberttől, Horthy Miklósig, néhány lappangó alak is új fényjeleket bocsájt ki múltjából, elfeledett hős lesz, akit a kommunisták históriája feketített be a kollaboránsság hamis mázával, már a tragikus kitörésre emlékező túrázókat is milliókkal dotálja a turizmus hivatala, szerencsétlen haláluk hősiességgé magasztosul. Ez az ország nem képes huzamos ideig egyhelyben ülni, sorra veti kukába, majd veszi onnan elő a szereplőket. Nem körforgás ez, de szédítő. Bonyolult korok bonyolult helyzetei és emberei árnyalás nélkül menetelnek elénk, ráadásul nem a régmúltból, hanem olyan időkből, amelyben nagyszüleinket, szüleinket és rokonainkat, sőt, a középnemzedéket is ért bőven tapasztalás, tömörített ismeret, ez utóbbi persze szintén leegyszerűsített, a kurzushoz idomuló. A vélt többség oktatja, gyűri maga alá a kisebbséget, a groteszk ebben az, hogy rendszeres időközönként helyet cserélnek, részben szemfényvesztő alkalmazkodást, részben zavart, frusztrációt keltve.
Aki nem vette volna észre – Csurka hajdani, értetlenséget, felháborodást kavaró dogmái már korábban életre keltek, Orbán Viktor hosszú útján évekkel ezelőtt hozzá érkezett. Ami Antallban anno megütközést keltett, az MDF-et már az írás keletkezésekor is megosztotta, a miniszterelnöknek minden erejére és tekintélyére szüksége volt ahhoz, hogy bázisa egyben maradjon – a dohogók és a vele egyetértők ideiglenes békéjét úgy oldotta meg, hogy Csurka Istvánt és a vele szemben írásban- szóban fellépő Debreczenit és Eleket egyszerre zárta ki a pártból. Most a Magyar Nemzet cikkírója hosszan időz el Csurka igazságai mellett, Ágoston Balázs a harminc évvel ezelőtt történteket úgy ítéli meg, hogy a pamflet szerzőjének nem igaza volt, hanem igaza lett.
A kormányzat egyre leplezetlenebbül, egyre keményebben, eddigi kettős látást mímelő eszmefuttatásait is levetkőzve emeli politikájába Csurka István meglátásait. Ágoston nem fukarkodik az idézetekkel, amelyek hallatán csak a jó memóriával bíróknak jut eszébe az író, a MIÉP és a Magyar Fórum, mivel ezeket halhatja a mai hatalmasok szájából nap, mint nap, argumentációjuk betonjává váltak – saját hibáik, önkényes és makacs döntéseik, szeszélyes irányváltásaik alapját adja az a szélsőjobb, amelytől nemrég még elhatárolódtak. Vélhetik, hogy négyszer kétharmaduk sikerének többi közt ez a záloga, hiszen a gazdasági krízis-morális krízis közepén is képesek megőrizni vezető helyüket. Híveik ragaszkodók, harcra készek, mert a félelem és az agresszivitás speciális politikai és lelki ötvözetével visszhangozzák Csurka István és a mai korifeusok szavait: „… amíg egy törpe kisebbség el tudja hitetni az egész társadalommal, hogy csak az ő igazsága az igazság, és minden, ami az ő körén kívülről jön, elvetendő […], addig nincs kilátás arra, hogy a magyarság nagy népi tömegei jól érezzék magukat a saját hazájukban. Ébresztő, magyarság! Megint félrevezetnek! Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka, még akkor is, ha Lenint szidják az új Lenin-fiúk.”
Aki csak megmukkan, azonnal ebben a sarokban találja magát. Együtt liftezhet azokkal is, akiktől mindig is idegenkedett, más neveltetést kapott, mást lát a világból, akkor járt templomba, amikor az új hőzöngők messze elkerülték, ugyanakkor ezt az összetákolt, de hatásos keresztényvédő masszát és szabadrablást nem képes a család mindenhatóságának oltára alatt magáévá tenni, Nyugat helyett a Kelet legautokratább mezői felé fordulni. Zacsek Gyula már 1992-ben fölkiáltott, hogy termeszek rágják a nemzetet, gondolatait terjedelmes cikkben osztotta meg a Soros-kurzusról és birodalomról.
Ágoston szerint döbbenetes olvasni ma a Csurka-manifesztumot. „Fejlődik ugyan a technológia, a tudományban a biológia, a fizika, a csillagászat, az elit mégis mintha lassan süllyedne. Lassan felismeri a süllyedés okát: intézményei a középszerűség puha lapályára vannak alapozva. Néhányan meglátnak még ennél tragikusabbat is: süllyed az európai civilizáció. Valami nincs rendben az alapoknál, mert az, ami történik, elsősorban idegenszerű. Nem a kétezer éves Európában kialakult alkatok, emberi kapcsolatrendszerek szerint való, hanem valami más.” Mi benne élünk, lassan belefulladunk ebbe a „valami más”-ba – állítja a Magyar Nemzet cikkírója, és ha őszinték akarunk lenni, minket is meglegyint a változások szele, a bizonytalanság, amely háborúkkal, klímaváltozással, a társadalmi olló mértéktelen szétnyílásával, a menekültáradattal cincálja szét a nyugalmat, a megállapodottságot, a jövőbe vetett legpicurkább reményt is.
Ezekre a szörnyűségekre reflexszerű válasz a bezárkózás, termékeny talajra hullik az intenció: „Nem tervhivatali asztaloknál készült közgazdasági patronokra van szükség, hanem magyar, népi-nemzeti alapú gazdasági politikára. Ezen múlik az életben maradás. Nincs más szentség, csak a nemzeti érdek. […] A társadalomnak most az erős, életképes, munkára és teljesítményre szemeződő családokat kell támogatnia és őket kell érzelmi mintaként beállítani.”
Ez a cél sem ismeretlen, mint ahogy az sem, hogy legbecsesebb szószólói még ma is Comóban vesznek villát, Londonban lakást, és Nyugaton taníttatják csemetéiket. A poén hiába hatásos, elporlad a publicisztikai felismerés vakító fényében: „…a MIÉP hirdette meg a nemzetépítő állam programját, akárcsak a „megmaradni, gyarapodni, visszaszerezni” jelszóhármast, 180 fokban szembeszegülve a rendszerváltozás időszakának társadalombomlasztó, tudatzüllesztő, kultúrátlanító, vagyonvesztő balliberális politikájával. A magyar kormány ma ezt képviseli.
Optikai csalódás áldozata, vagy egyszerűen hazaáruló, aki abban kétkedik, hogy Magyarország ma így megy előre, nem hátra.
Címkép: Csurka beszél
Forrás: Újnépszabadság