XBB.1.5
A titkolódzás és a hazugság sajátságos mixét képes koronavírus-ügyben előadni a nyilván frenetikus szaktudással megáldott Müller Cecília vezette Nemzeti Népegészségügyi és Gyógyszerészeti Központ. Kiderült, hogy már szeptember 11-én azonosították Magyarországon az XBB.1.5 koronavírus-variánst, a hazai vakcinakészletről azonban – amelyről eddig még a kifejezetten erre irányuló kérdésre sem adtak választ – most tudható meg néhány részlet – mármint leginkább az, hogy fejetlenség, döntésképtelenség és vastag köd üli meg az egész ügyet, amelynek okai feltehetőleg a pénzhiány és a fölöslegesen, valamint drágán vásárolt lélegeztetők politikailag terhes története. Ez utóbbi miatt Romániában bűnvádi eljárás indult, idehaza az illetékes bűncselekmény hiányában ejtette a gyanúsítást. Egyébként emlékezetes, hogy a járvány kezdetén maga a miniszterelnök vélte úgy, hogy mintegy 17 ezer lélegeztetőgépre volna szükség, de a kórházakban csak párezer van működőképes állapotban.
De térjünk vissza az XBB.1.5-re, amely jelenleg világszerte a legtöbb új fertőzést okozza, s hazánkban már szeptemberben detektálták, hogy itt van. Erről a koronavírus monitorozásáért felelős járványügyi hatóság mégsem közölt eddig semmilyen információt: a honlapjukon a legutóbbi hír egy előző variáns, az EG.5 (avagy Eris) azonosítása volt, augusztus 25-én. Mindez abból a dokumentumból derül ki, amelyben Müller Cecília a Közbeszerzési Hatóság elnökének igyekszik igazolni, hogy miért van szükség sürgősséggel beszerezni közel 100 ezer Moderna-vakcinát, amelyet a gyártó már épp az XBB.1.5-höz adaptált, hogy az eredeti vakcinaváltozatnál nagyobb védelmet nyújtson a jelenleg terjedő vírusvariánsok ellen is. Innen tudható meg azt is, hogy bár Takács Péter egészségügyért felelős államtitkár a múlt héten 700 ezer Moderna-vakcina beszerzéséről beszélt, valójában ennél egy nagyságrenddel kevesebb oltóanyag vásárlását tervezi a kormány, és még ez sem valósult meg. Novemberben azonban már sürgős lett a dolog, ezért november 31-én indított közbeszerzésre november 30-ig lehetett ajánlatot tenni. Nem nyílt közbeszerzésről, hanem úgynevezett hirdetmény közzététele nélküli tárgyalásos eljárásról volt szó, amelyben az ajánlatkérő az általa felhívott ajánlattevőkkel tárgyal a szerződés feltételeiről.
Jelenleg még a régebbi vakcinából van raktáron mintegy 81 ezer adag, amelynek felhasználhatósági ideje 2024. 04. „Az 5-12 éves korosztály számára van még 50 040 adag 2023. 11 hónapi lejáratú és 40 300 adag 2023. 12. hónapi lejáratú eredeti Vuhani variánsú oltóanyag található a készletben.” – áll a portálokon megszellőztetett jelentésben.
A lényeg tehát, hogy a most keringő variánsok ellen kevésbé hatásos vakcinák érhetők el itthon, a gyermekeknek való pedig decemberben teljesen elfogy.
Újabb csúsztatás, hogy bár Takács Péter egészségügyért felelős államtitkár néhány napja azt mondta, hogy a kormány 700-800 ezer vakcinát rendelt a Modernától, az információk szerint azonban ennél sokkal kevesebbről, 72 ezer (kedvezménnyel együtt 92 ezer) adagról van csak szó.
A Telex emlékeztet: az államtitkár azzal indokolta, hogy a Modernától vásárol vakcinát a kormány, hogy a konkurens Pfizer nem is tett ajánlatot. Arról viszont gondosan hallgatott az államtitkár úr, hogy az ajánlatkérés eleve csak a Moderna vakcinájára szólt, nyilván ennek köze van ahhoz, hogy a kormány épp perben áll a Pfizerrel. Igaz, a Modernától most ennél drágábban vennénk vakcinát, a beszerzés sürgősségét pedig Müller Cecília tisztifőorvos részben az ukrajnai háborúval indokolja. Spórolás, félelem és inkompetencia – szokás szerint ezeket próbálja eltakarni a szűken mért hivatalos tájékoztatás, majd rátesz egy lapáttal Brüsszelt és a Pfizert vádolva, ahonnan azonnal érkeznek a cáfolatok. Most, mikor netán ismét belobbanni készül a járvány, kapkod. Csakhogy az egész történetet a lakosság többsége már nem fejti föl, fáradt, tájékozatlan és némileg érdektelen, legfeljebb a dühhöz kap kormányzati muníciót. Azaz az óvatosabbja káromkodva vesz egy újabb tasak maszkot, s ha elég pénze van, néhány Covid-tesztet a fenyőfa alá.
Éberség!
Beadvánnyal fordulnék a szuverenitásvédelmi hatósághoz, mert úgy vélem, maga a kormány nem elég éber és némi pénzért feladja legféltettebb kincsünket, az önállóságunkat.
Bizottsági források korábban mintegy 500 millió euróra becsülték azt az összeget, amelyet a testület 10,2 milliárdból már benyújtott számlák ellenében néhány héten belül átutalhat Magyarországnak. A bizottság ugyanakkor nyomatékkal hangsúlyozta, hogy a pozitív döntés (értsd a horizontális feljogosító feltételeknek való megfelelés) bármikor felülvizsgálható és a kifizetések is leállíthatók, ha a magyar kormány eltér a bevezetett reformoktól, amelyek az igazságszolgáltatás függetlenségének helyreállítását hivatottak biztosítani.
Nyilvánvaló, hogy nem is oly rég az igazságszolgáltatás reformjának bizonyos kényes pontjaiban nagyon nem akart engedni a kormány, mert azokat belügynek tartotta. Különösen a bíróságok hatalmi gúláját szerette volna egyszerűbbé tenni, s mivel a nagy tekintélyű testület élén feltétlen bizalmasa dolgozik, a vezérlőteremből akár észrevétlenül is lehetett volna befolyásolni az ítéletalkotást. A lóvé viszont rettentően kell, ezért sérül most autonómiánk, s ez engem kifejezetten aggaszt.
Bizalmam talán csak azért nem repedezik, mert ismerve a főnök csapatát, már készül valamiféle megkerülős csel, amely palira veszi az EU szigorú biztosait. Úgy tűnik, hogy erre az unió legerősebb pártcsaládjai is számítanak, hiszen egy-egy újonnan alakuló testület gondos megválasztásával elkerülhetőek a bozontos esetek.
Tudniillik az Európai Parlament négy, politikai centrumhoz tartozó pártcsoportjainak (Európai Néppárt, Szocialisták és demokraták, Renew és a Zöldek) elnökei alig néhány órával a döntés előtt óva intették a bizottságot, hogy szabad utat adjon a körülbelül tízmilliárd euró összegű uniós forráshoz való hozzáféréshez. „Nézetünk szerint az igazságszolgáltatás függetlenségére vonatkozó horizontális feljogosító feltétel nem teljesült” – húzták alá levelükben a képviselők, akik szerint Brüsszelnek meg kellett volna várnia az Országos Bírói Tanács (OBT) tagjainak januárban esedékes megválasztását. A négy pártcsoport vezetői a frissen elfogadott szuverenitásvédelmi törvénnyel kapcsolatban is komoly aggodalmaknak adtak hangot – írja a Szabad Európa tudósítása. „Egyértelmű, hogy az uniós alapok tisztességes elosztása Magyarországon tulajdonképpen elérhetetlen” – fogalmaztak levelükben a képviselők.
A jövő hónapban sem leszünk tehát izgalmak nélkül.
Filléres gondok – milliárdos vételek
Egy fillérem nincs – mondja a szegény ember, s ha ezt nem is szívesen mondja egy ország, egy legfrissebb lista szerint az unión belül hazánk a szegénységi sorrendben második, de a legrosszabb is hamar javulhat annyira, hogy helyet cserélünk vele. Nyilván mindez külső tényezők műve, vezetésünknek nem szokása szarvashibákat elkövetni. Az hogy a büdzsé kifeszített, a költségvetést folyton-folyvást módosítani kell, mert a bevétel kevesebb, a kiadás több, s a kormányzat működési költsége minden eddig volt kabinetnél tetemesebb, s egyre csak hízik – biztosokkal, új hivatalokkal, átszervezésekkel, belengetett szankciókkal próbálják megelőzni az összeroppanást, úrrá lenni a zavarokon.
De mégsem lehet akkora a baj, ha az állam kitartóan bevásárol, amikor egy fillérje sincs. Kiakolbólítaná az építőanyag-ipar külföldi nagyágyúit, a Vodafone gigavétele után most a reptérre alkuszik, s nincs nap, hogy ne értesülnénk arról, hogy valamire feni a fogát. Ez az államosítási hullám azt sejteti, hogy busás hasznok születhetnek, ám az eddigi visszavételek – lásd közművek – nem hoztak impozáns hasznot, az infrastruktúra fejlesztése sem ad túl nagy teret az optimizmusnak, hacsak a koncesszióba adás speciális fogásai nem töltenek el feltétlen örömmel minket. Az egészben az a legfurcsább. hogy miközben a MÁV hosszú idő óta ontja magából a gikszereket, a kényelem hiányától a késések véget nem érő panaszáradatáig, a pénznyelő automata szemet vetett az osztrákokkal közösen üzemeltetett Győr–Sopron–Ebenfurti Vasút Zrt.-re, rövidítve a GYSEV-re. Először a magyar fél, amely 51 százalékot birtokol, se szó, se beszéd kirúgta az osztrák vezér-helyettest, amire Ausztria perindítással válaszolt. Nem sokkal később Lázár János kimondta a magyar fél vágyát – szívesen minősített, kétharmados többségbe kerülne. Ezért jó pénzt (10 millió eurót) fizetne a szintén osztrák Strabag hat százalékáért. A cég – gondolom –, ha nem is szívesen, de eleget tehet a kérésnek, hiszen kitüntetett munkákat kap a magyar államtól, amit netán veszélyeztethet a makacskodás. Ha a MÁV know how-ját ültetik majd át a GYSEV-ébe, valóban számottevő lehet a változás.
Egyébként – közgazdász ismerőseimmel egyetemben – kíváncsian várom, hogy a gazdaságfejlesztés ilyen ütemű erőltetésével kimászhat-e az ország a slamasztikából, a belső fogyasztás elindíthat-e olyan gazdasági folyamatokat, amelyek orvosolni fogják a kiáltó egyensúlyhiányt, ágazati feszültségeket, a növekvő kamatterheket, egyáltalán – képes-e megállítani az elszegényesedés mostanra már az alsó középosztályt is elérő hullámát.
65 versus 74
Miközben az egészségügy káderhiánnyal küszködik, mellbevágó hír, hogy Pintér Sándor tömegével meneszti a 65-dik életévüket betöltő kórházigazgatókat. A belügyminiszter 74 múlt.
Mindent lehet
Első hír: Orbán Viktor miniszterelnök szombat este kétoldalú tárgyalást folytatott Javier Mileivel, Argentína új elnökével, akit vasárnap iktatnak be Buenos Airesben. Ellenfelei szerint a beceneve „Őrült”, mindenesetre kampányában azt hirdette, hogy eltörölné a jegybankot, nemzeti valutává tenné a dollárt, továbbá leszámolna az állami egészségüggyel és oktatással. A magyar kormányfő fontosnak tartotta, hogy részt vehessen a beiktatási ünnepségen, így személyesen is gratulálhatott Milei választási győzelméhez, s egyben hivatalos magyarországi látogatásra is meghívta.
Második hír: A bécsi vásár legdrágább étele is olcsóbb, mint a Vörösmarty téri grill hot dog.
Ez a két, akár csenevésznek is tekinthető múlt hétvégi hír számomra többet mond, mint egy terjedelmes publicisztika. Kommentálni őket felesleges, hiszen ahogy idővel alaposan megváltozott a kormányfő baráti társasága, úgy változtak meg idehaza (szintén alaposan) a megélhetési költségek, amelyekkel már tényleg elveszítjük a versenyt a hanyatló Nyugattal. Hogy kinek mi számít ebből sikernek, az sem érdemel részletesebb elemzést, a gondolati univerzumok ugyanis kínosan elkerülik egymást. Már annak sem érdemes nekifutni, amivel korábban sokszor eljátszadoztam, miszerint „ha valaki nekem 2010 körül ezekkel jön, kiröhögöm”.
Nagy utat járt be az ország a negyedszer is kétharmaddal megválasztott kormányával, amit a két aprócska hír mellett naponta jelez néhány mélyenszántó kijelentés, megbélyegző fejtegetés és milliónyi fölhorkanás, miszerint mindent lehet. És akár tetszik, akár nem, a kiépült és minden cseppnyi űrt fokozatosan kitöltő rendszernek ez a fő ereje. A klíma ideális, a külső összetevők furcsa kanyarokkal, de valahogy mégis összeállnak. A jóslatok ugyan már régóta különböző jellegű viharokkal ijesztgetnek, mégis betegesen csoszogunk tovább, s különböző teóriák érnek be arról, hogy állapotunk már-már megmásíthatatlan, csak egy kataklizma tehetne pontot a végére, attól meg isten mentsen.
Ideje volna hát leegyszerűsíteni a dolgokat, s nem azon filozofálni, hogy mikor üt vissza ez, vagy az, fuccsol be ez, vagy amaz, mert már rég visszaüt, befuccsol, tótágast áll itt minden. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a valóság már nem hajlítható tovább, rég túl vagyunk a bravúrként emlegetett pillanat uralmán. Tudniillik nem csak az igazságoknak, de a hazugságoknak is lejárhat a szavatossági idejük – voltaképp viszont ez sincs így. Újra és újra kiderül, hogy a legegyszerűbb, vagy a leginkább pofán csapó információnak sincs már hatásos üzenetértéke. A közeg, ha nem is teljességgel immunis rá, tehetetlen. Lám, káromkodni is lehet flegmán, rutinosan. Pedig ha gyorsított filmen nézhetnénk végig, hogy éveken át a rezsim miféle hátországot irtott ki mögülünk körmönfontan, gátlástalanul, kiagyalt jogszabályokba göngyölve, végigfutna a hideg a hátunkon. Bár lehet, hogy rezignáltan, mondókaszerűen moroghatnánk csak magunk elé: mindent lehet.
Még a legtájékozottabbak sem szánhatnak annyi időt hírek, bejelentések megfejtésére, ami hozzásegíthetné őket a felismeréshez, hogy a gondosan és még többször spontánul összetákolt autokrácia különös rejtvénnyel szolgál. Érdemes keresni minden húzás mögött csalfaságot, trükköt, valamiféle hátsó szándékot. Szerencsére néhány portál erre szakosodott, Hadházy Ákos elszántan pörög, s elvétve néhány interpellációt, szintén karcol egy-egy kényes témát – de túlterheltek a nyilvánosság vonalai, az elherdált, netán rosszul címzett pénz összege mérhetetlen, ráadásul a hatalom körültekintően elfoglalt albástyái sorra semlegesítik a kis és a nagy ügyeket, majd nyom nélkül vesznek el a ködben, ahelyett, hogy az esetek rendszerré kapaszkodhatnának össze a közvéleményben.
Pedig terjedelmes lista készülhetne akárcsak egyetlen év terméséről is, de minek? Lista szembesíthetné a lakosságot arról, hogy milyen vonatkozásban jár az ország nemzetközi összehasonlításban az élen, és miben sereghajtó. Megütköznénk-e az eredményen? De hiszen a nagyjával tisztában vagyunk, hiszen a bőrünkön, akörnyezetünkön érezzük nap mint nap. Vagy a világ romlottsága, krízisei elegendők ahhoz, hogy elfedjék a bajt?
Néha az az érzésem – elkerülve a publicisztikai fordulatot -, hogy a hatalom az állandó változtatás praktikáival olyan riadókészültséget teremt az emberekben, amely leköti az energiát magával az ehhez való állandó alkalmazkodással. Nehezen tudatosul, hogy ez a „megszüntetve megtartani” mozgás tulajdonképp maga a mozdulatlanság. A rossz átörökítésének képessége ott rejlik a gombamód szaporodó munkabizottságok, rangosnak álcázott testületek üléstermeiben, a hatáskörök ide-oda pakolgatásában, az apparátusok bizonytalanságában, a rendvédelem környékéről ismerős fenyegetések, szankcionálások módozataiban ott is, ahol azoknak semmi keresnivalójuk. Őröktől, ellenőröktől, nyomozóktól várnak megoldást, holott maga a modell a probléma. Ez a fajta konfliktuskezelés automatikusan szül új feszültségeket. Már csak azért is, mert a főnök irtózik a totojázástól, a meddő időhúzástól, inkább belefog a drága, de haszontalan nemzeti konzultációkba, mint hogy „idegenekkel” érdemi kérdésekről egyeztetne, vitázna, hatást vizsgálna, mielőtt dönt, s megszeppent gárdájával kodifikáltat, a még megszeppentebbekkel megszavaztat. A kormányzati anyagok fejlécén már nem csupán a Bizalmas pecsétnek volna helye, lassacskán a Sürgős felirat is rajta viríthat. A tennivalók egymásba gyűrűznek, aminek kezelését gyakran már a fék nélküli propaganda sem bírja levegővétel nélkül, ezért a sok fáziseltolódás, össze-vissza beszéd. Az alkalmazottak félnek és lóhalálában elégítik ki a felsőbb igényeket, az állampolgár pedig nem hisz a szemének az elfogadást követő napokon belüli módosításokkal találkozva. A realitások egyre többször mennek szembe az engedelmesen megszavazott szövegekkel: az esztelen egészségügyi központosítástól az üvegbeváltás irreálisan megszabott januári határidejéig (ami logikus, hogy fél évet csúszni fog), vagy az újra berobbanó Covid elleni nehézkes rókatáncig. Találgatható, hogy a kiköltekezett állam miért államosít gőzerővel, majd miért és kinek játssza át a megszerzett javakat, vagy ad koncesszióba jól fialó szolgáltatásokat.
Furcsa egy ország az, ahol egy alaptörvényt ennyiszer kell kiegészíteni, kormányzati akaratra szabni, s még az ilyen válságokkal teli időkben sem szokás minden hétvégén költségvetési tételeket mozgatni. Nincs az a kormányzati malacpersely, amit ne törtek volna fel, s borítékolható, hogy jövő évben ismét nekilódul a decemberre „diadalittasan” leszorított infláció.
A rendszerkritikus verzió úgy szól, hogy ez a gyakorlat aláássa a hitelt, a kölcsönös bizalmat, a normakövetés sugározta stabilitást. Kétségtelen. A totális bizonytalanság hatalomnak fontos „mellékterméke”, hogy ez a fajta éberség fáraszt és tulajdonképp altat. A lényegek megragadásának esélye válik tömegméretekben illúzióvá. És talán épp ez a manipuláció csúcsteljesítménye, kétes bravúrja.
Forrás: Újnépszabadság
