Különös szerencse, hogy a vendégmunkások ügyében esze ágában sem jutott kormányunknak egy jó kis nemzeti konzultáció, valószínűleg spórolni akartak, hiszen evidens válasz lett volna erre is, ahogy a többi már lezajlott és teljesen felesleges konzultációk esetében. Csakhogy ennek eredménye nem lett volna ínyükre. Pedig kíváncsian vártam a vitorlák más irányba állítását, azt, hogy képesek-e újra áthuzalozni az ország lelkét, ahogyan azt az oroszokkal szemben tették.
Komoly előkészületek voltak e tárgyban, a kommunikáció nem győzte kiemelni, hogy mekkora különbség van a migráns és a vendégmunkás között, ami részben igaz is, csakhogy a distinkciót egy többszázezres seregnél könnyen elsöpri a gyakorlat. Különösen akkor, ha évekig pénzt és fáradságot nem kímélve egy népes kormányzati apparátus ügyködött azon, hogy az amúgy még egy kitalált nemzetségtől, a pirézektől is idegenkedő népet végképp előítéletessé, rémültté és indulatossá tegyen a menekültekkel szemben. Hang, kép, szöveg egyszerre mutatott riasztó példákat a világ „no go” zónáiról, ahová ajánlatos nem belépni, pláne sétálni, mivel a területet „megszállták” az idegen ajkúak, akik saját közegükben, saját miliőben élik a hontalanok életét, akár elszigetelt munkanélküliként, akár némileg integrálódott kenyérkeresőként.
Az akkumulátorgyárak idetelepülésének hullámain dobta be a főnök, hogy üzemelésükhöz szükség lesz bizony vendégmunkásokra, mert nem csak a víz, az energia, a szállítási infrastruktúra kevés, hanem az erre kiképezhető munkaerő is. Szerencsére a magyar nem olyan, aki rögvest veszi az adást, ráadásul el volt foglalva magával a környezetet igencsak igénybevevő távol-keleti multik rohamával, lakhatást, természetet károsító kockázataival. Csakhogy egyre másra jelentek meg a nagy ívű tervek, az ideérkezők jövetelét könnyítő rendeletek, megannyi bürokratikus könnyítés tette vonzóbbá a toborzást, komfortosabbá fogadásukat, amik már konkrét régiókban, konkrét, és meglehetősen önkényes lépésekké, még konkrétabb történetekké dagadtak – pontosan olyan helyi pánikokat okozva, amelyekre az előző években folyamatosan dresszírozta a lakosságot a kormányzat.
Ahogy az már lenni szokott, sok helyen az önkormányzat sem volt beavatva semmibe, a polgármesterek süketeltek, vagy egyszerűen bedugultak a kínos kérdések szembejöttén. Felkorbácsolta az indulatokat a 2,5 milliárd forint uniós támogatásból megújult Velencei-tavi Vízi Sportiskola esete, aminek agárdi telephelyén évek óta táboroztak súlyos izomsorvadásban szenvedő gyermekek és családjaik, idéntől azonban már nem vehették igénybe ezt a lehetőséget, mert a hotelben az iváncsai akkumulátorgyár dél-koreai vendégmunkásait helyezték el.
Hajdúszoboszlón hamar elterjedt, hogy vendégmunkások támadtak egy párra, a rendőrség hiába cáfolt, a suskus folytatódott. A helyiek szóbeszédei ugyanolyan légből kapottak voltak, mint amilyenek az illetékesek migránsellenes rigmusai. Elég volt annyi, hogy a városban megjelentek a debreceni ipari fejlesztéseken alkalmazott vendégmunkások, s tartotta magát az az értesülés is, hogy a cégek további több száz külföldről érkezett munkavállalót próbálnak majd elhelyezni Hajdúszoboszló szabad szálláshelyein. Czeglédi Gyula, polgármester sietett kijelenteni, hogy minden olyan intézkedést megtesznek, amivel megakadályozhatják, hogy a városban munkásszálló létesüljön. A szállásadóktól azt kérte, hogy ne alakítsák munkásszállóvá a panzióikat, a lakosságtól pedig azt: jelentsék, ha erre utaló jeleket látnak.
Amennyiben indokolttá válik, úgy nyilvánosságra hozza azoknak a nevét is – írta –, akik külföldi vendégmunkásokat szállásolnak el a településen. Czeglédi később törölte ezt a bejegyzést, de végül maga az önkormányzat szólította fel határozatban a kormányt, hogy – részben a maga keltette aggodalmakat figyelembe véve – pontos adatokat szolgáltasson a „nem európaiak” tervezett ittlétéről, nyugtassa meg a lakosságot. Több se kellett, megszólaltak a Mi hazánk szirénái, máris vendégmunkás-bűnözésről deriláltak, s idézték Orbán 2017-es szavait: „mi nem hívtunk ide soha senkit vendégmunkásnak, se semmilyen más okból, hogy itt éljenek velünk…” Tény azonban, hogy már napjainkban is körülbelül 80 ezer külföldi nálunk talál munkát, s a szakemberek úgy taksálják, hogy két-három éven belül 200-300 ezerre nőhet a számuk – márpedig lakhatásukról, ellátásukról gondoskodni kell, s nem terelhető életük
kizárólag kerítéseken belülre.
Leginkább arra voltam kíváncsi, hogy a kormány képes-e még egy ilyen érzékeny témában is bukfencet vetetni a jónéppel, ahogy regnálása óta ezt oly sokszor megtette. Némi csúsztatással – át tudja-e állítani „migránssimogatóvá” azokat az embereket, akiket végletekig fölheccelt, néhol beteges félelmet, lincshangulatot ébresztve, gyakran rémhíreket eszkábálva. Mert ezt a fordulatot azért úgy nem lehet eladni, hogy a Fülöp-szigetekről, Malajziából, meg még ki tudja honnan toborzottak az előírások szerint csak két évre jöhetnek, s azt a különbségtételt sem fogja érzékelni egy helybéli, hogy a betelepülők nem itt kezdenek munkát keresni, hanem a már meglévő feladatra érkeznek.
A propaganda-produkciók már a beruházások kezdetén gellert kaptak, a távol-keleti munkaadói stílus szintén sokszor kivágta a biztosítékot, de ennél a pontnál már érezni lehetett a politikai tüzes kemence hevét. Vajon mennyire fogják bírni a forróságot az érintett önkormányzatok fideszes figurái? Izzad-e a bázis, olvad-e az előny? Világos, hogy ezekre a kérdésekre nem egy nemzeti konzultációtól várt választ Orbán Viktor. Bár irtózik a hátraarctól, láthatta, hogy egy vízumbotrány mekkora tűzzel jár egy választások előtti Lengyelországban, s minden bizonnyal megcsapta bőrét a hő, amely, ha hagyja, őt is megperzselheti. Közben kifulladóban a manipulációs bravúrok, a hadovák nem hónapok, hanem percek alatt semmisülnek meg, a mozgástér egyre szűkül, recesszió fenyeget, s még a gazdaságirányítás csúcsain is látványosan esnek egymásnak a kollégák.
Valószínűleg a sűrűn végzett közvélemény- kutatások is figyelmeztettek rá, hogy a sok éve gondosan ápolt és kérlelhetetlen migráns-retorika élesen ütközhet a valósággal, magyarán ez a bukfenc nem fog simán menni. Orbán jó szokása, hogy ilyenkor hátrébb lép, hagy helyet az okosoknak, akik ugyanazzal az indokkal vonatják vissza a kormány friss rendeletét, amivel pár hónapja megszavazták. Azzal érvelnek, hogy a törvény a háborús veszélyhelyzet idején nem alkalmazható, és nemzeti érdekekre mutogatnak, ahogy az eredeti változat júniusi elfogadáskor. Akkor is fennállt a háborús veszélyhelyzet, és akkor is nemzeti érdekekre hivatkoztak.
A főnök, mintha mi sem történt volna, vitorlát igazít. A fő irányon azonban sokat nem változtathat, igazából csak a szöveg szigorodik. A kormány visszavonja az eredetileg november elsejével életbe lépő vendégmunkástörvényt, és új szabályozást készít, amely „valamennyi harmadik országból érkező számára egyértelművé teszi, hogy Magyarországon csak a magyar állam által meghatározott célból, jogcímen, és feltételek teljesülése esetén, az állam ilyen döntése esetén lehet átmenetileg tartózkodni és munkát vállalni”.
A retirálás (Domány András minősítésével élve) egyben jogtörténeti különlegesség, ugyanis az országgyűlés által az összes kormánypárti képviselő szavazatával a köztársasági elnök által kihirdetett törvényről van szó. Közben mindez inkább púder, amely miatt azért meg kell valamelyest nyugtatni a milliárdos támogatásokkal idecsalt befektetőket, a megbízott toborzóirodákat, de továbbra is hamu alatt fog izzani a parázs a fejlesztések környezetében, ahol rohamtempóban építik, vagy alakítják át munkásszállókká az addig másra használt, vagy magukra hagyott objektumokat. (Jelen)
2017-ben Tudta-e? – címmel futott országszerte egy, az unióban akkor párját ritkító migránsellenes óriásplakát-kampány. A mostani magyarázkodáshoz valószínűleg nem lesz elég az óriásplakát.
Forrás: Újnépszabadság
