Ismerve kormányunk titkosítási kedvét, ha érdekei úgy kívánják, még a Mikulás-figurák behozatali számait is képesek bizalmasnak minősíteni, a sajtónak adott válaszok egy cirkuszi pudli vakkantásához képest is szűkszavúak – szóval ehhez képest valósággal meglepő a Schadl-ügy kiszivárogtatásának üteme és részletessége. Részegítő tehát a tempó, ahogy a nyilvánosságon végighullámzik a lehallgatások jegyzőkönyvei, a tanúvallomások, valamint a megszerzett vagyontárgyak, lóvék részletes leltára.
Hajlanék arra, hogy mindez az oknyomozó portálok csúcsteljesítménye, vagy hogy eresztékeiben recseg a rendszer – de ami sok, az sok. Ráadásul azért az egész folyam elsősorban Schadl fő-fővégrehajtóra és Völner államtitkárra fókuszál, mintha már csak egy uszadékfa darabjára kapaszkodva ők ketten kapkodnának levegő után az örvényben. Nem mintha ezért sajnálnám őket, a gőgös, nagypofájú végrehajtót, akinek minden szava és tette azt sugározza, hogy tudja a tutit és él is
vele, vagy a távolságtartóbb, rangját méltósággal viselő államtitkárt, aki – mint a nyomozásból kiderült – az apróért is lehajolt.
Megtámadhatatlannak hitték magukat, mint a brancson belül oly sokan, akik azzal akarnak boldogulni, hogy mindenhová elér a kezük. Ami bűnügyükkel a sajtóban
történik, azt már nem riportnak, inkább iratismertetésnek nevezik.
Nem veszem magamnak a bátorságot ahhoz, hogy azt mondjam, ez egy régi vadászati szertartás, amikor is az elejtett vadakat egymás mellé kiterítik a havas mezőn. Központilag szokták eldönteni, kiket, miért, hogyan és mikor, a politikai döntésbe persze belejátszik sok véletlen, a közhangulat szondázása és persze annak a tesztelése, hogy milyen szövetek sérülhetnek egy ilyen szcenárió által, a történet sodrásának mi lehet a kockázata. Nyilván ez utóbbi országonként, kultúránként változó, van, ahol egy elfogyasztott ingyen vacsora nyomai is meglátszanak a miniszter öltönyén, s akad, ahol
egy helikopteres vendégvadászat sem.
Csakhogy Schadl és Völner úr tevékenysége a korrupciós tartomány összes szimptómáját, társadalmi ragályát fölvonultatja, így ez akkor is rendszerszintűvé nő, ha a közlő csak elszigetelt, egyedi jelenségként akarja láttatni. Bepillantást kapunk egy komplett apparátus íratlan kódexébe, amiből nem tudni, hogy a félelem vagy szimpla szervilizmus íratja, miközben az alkalmazottak úgy engedelmeskednek, hogy némelyiküket a hányinger kerülgeti. Számos éppen csak felvillanó részlet
sejteti, hogy ez a góc jóval túlterjeszkedett önmagán, úgy is fertőzött, hogy híre ment – és el kellett érjen Völner főnökéhez is, aki az ügy kipattanásakor habozás nélkül beosztottját mártotta szurokba. Azt állítva, hogy rá szignálta a feladatot, amit szabály szerint csak ő végezhetett volna el.
Azóta Judit asszony semmiről semmit nem tud, hárít, de ettől függetlenül itt-ott szóba kerül a neve és a felelőssége minisztériuma példátlan visszaélés-sorozatában. Harcosan vádol Brüsszelben, elnémul tárcája legkényesebb ügyében.
Varga Judit minden bizonnyal nem feláldozható ebben az ügyben. Másutt magától lemondana. A központi forgatókönyv szerint azonban a hatalmi hálón támadt lyukat pontosan a rezsim nyíltsága, az őszinte feltárás foltozza majd össze. Aligha. Inkább a társadalom hűbéri kiszolgáltatottsága és mély apátiája. Az átláthatóság, a sokat emlegetett transzparencia úgy ér véget, mint egy népmese-torzó.
Lehet hazamenni.
Címkép: Schadl, Varga, Völner
Forrás: Újnépszabadság