Apukám, leszimplázom. Mindent le kell szimplázni. Mondjuk rá például azt, hogy szemkilövető. Ne kezd el nekem bonyolítani, hogy akkoriban hol, mi és miért történt, mert akkor könnyen a saját szemedet lövöd ki. Ők vizsgáló bizottságot alakítottak szakértőkből, te kórust, s még a kappanhangú is azt hajtogatta, hogy szemkilövető. A propaganda-körmenet titka, hogy elragad, visz magával, a megtalált közösség felitatja a szorongást, a frusztrációt, az elégedetlenség régóta cipelt izgalma célt talál magának, az összes indulat egyetlen pontra fixálódik, a tudjukkikre. Akik azóta is minden bajod okozói.
Nem bonyolítani, leszimplázni. Ketrecbe szorítja őket a címkézés, minél egyszerűbb, annál hatásosabb, az pedig még rásegít, ha meg akarják magyarázni, úgymond tényadatolni. Már a kifejezés is röhejes. Minél több a dehonesztáló ragadványnév, annál nagyobb az esély, hogy közülük sok megragad, lekaparhatatlan, hiszen a publicisztikáktól az óriás poszterig mindenhol elsüthető, forgatható, mint kés a hasban. A nyelv és a lélek ismerete, a hangzatosság a fő feltétele a sikernek, mert szóvirágokkal ugyan feldíszítheted a kiválasztott szót, de annak kell hordoznia a lényeget. Imádnivaló, ahogy odaátról sem jut más az eszükbe, nincs újítás, csak sánta másolás, a migránssimogatóból náluk egyszer csak pedofilsimogató lesz, dollárbaloldalból forintjobboldal – így esélyük sincs szavaink birtokbavételére. Logikus, hogy egymásnak esnek.
És akkor jön ez a kezdetben ártalmatlannak tűnő ügy, meg a szokásos véletlen, s mint a forgószél, hirtelen belekap, fújja, viszi, teríti, és csak eleinte hiszed azt, hogy leszimplázhatod. Dagadni kezd, fekélyesedik, elágazásai csak növelik a kíváncsiságot, neked meg nincs más eszközöd, csak ami oly sokszor bevált, de most a leegyszerűsítéseidet dobhatod a kukába, mint valami bumeráng csapódik arcodba a lestrapált szövegkönyvek címszavainak áradata. A vezéráldozatok sem segítenek, azt pedig szinte lehetetlen detektálni, hogy a nyomok tüzetes és nyilvános átvizsgálása nélküli kármentés hol és milyen mélyen nyit meg új és új sebeket, sérelmeket. A baj az, apukám, hogy nem értettük meg – ez a történet más, mint a többi. Nincs indázó cégháló, vad és összetett járulékvadászat, milliárdos szívességek hivatalos megrendelésekbe csomagolva, haveri helikopter-kölcsönzés – ezeket az emberek odahaza kicsiben már évtizedek óta művelik, számukra a Kádár-korszak szabadsága az átértelmezett „sufnituning”, mert a magyar vidék nem a processzorok, meg a chipek világa, hanem az „élni és élni hagyni” érvényessége. A nagyságrendek ordító különbségét pedig elnyomja a folytonos nemzeti csatazaj és a betagozódás vágya, vagy egyszerűen az apátia. Naponta beletaposnak a privát szuverenitásokba, de az ismerős, megszokták, azt pedig elhitették velük, hogy e téren mi nagyobb léptékben gondolkodunk, még akkor is, ha a családon belül itt-ott eljár a kéz, vagy repül a fejsze.
Csakhogy ebbe az érzelmileg összetákolt tükörbe vágódott bele most a balta, gondosan ápolt politikai tabunk tört szilánkosra, a társadalmilag felszított indulatok bizarr körforgalomhoz értek, s a közéleti viharban az útjelzők megbolondultak.
Még szerencse apukám, hogy az ellenfél is zavarban van. Közegében vitát indukál a közelről jött ember, akivel kapcsolatban azonmód azt latolgatják, hogy hányadán álljanak vele. Alapos elemzés alá vetik gyengeségeit, témáit marcangolják, kiszúrják, miről hallgat, még egy olyan hiperrealista NER-házasság koszos és álszent hordaléka is kevésbé idegesíti őket, mint a korábbi miniszter-feleségnek köszönhető zsíros állások halmozása. Vég nélkül moralizálnak egy züllött ország kellős közepén, mintha valamiféle lobotómia vette volna el maradék realitásérzéküket. Kíméletlen következetességgel utasítják el a valóban speciálisnak minősíthető átállást, holott magára a folyamatra kéne figyelniük, amely nem annyira a szereplők, mint inkább az egész szemfényvesztő rendszer leleplezése. Az ellenzékinek mondható pártokat a tömeg ovációja, a közvélemény-kutatás berobbanó mutatói mintha jobban felzaklatnák, mint a kormányt. Igaz, precízen ugyan nem bemérhető, de bázisuk területéből tényleg eláraszthat valamennyit a Tisza – ez a kicsiknél maga lehet a halál, mégis a legnagyobb dühöng a legélesebben. Mert – ugye – évek munkáját kezdi ki ez a jöttment gyerek. Hogy az évek munkája mire volt elég, most hagyjuk. Azt inkább az egymás ekézésével veszik újra és újra tárgysorozatba.
Visszaértünk tehát az egyszavas címkézés kommunikációs bájitalához. Áruló vagy betérő? Profi vagy szélhámos? Van jövője, vagy múltja sincs? Hoz vagy visz, honnan és hová? Ki szívja meg végül? Mellékes, hogy talán az ország?
Záporoznak a kérdések, összeállnak egészen bornírt elméletek, lám, már a térfél sem határozza meg az emberek kijátszását egymás ellen. Holott, apukám, szimplázzuk le. Magyar Péter egyelőre nem más, mint egy dugó. Még azt sem érdemes találgatni, hogy parafa-e, vagy műanyag, netán csak összegyűrt rongydarab – az viszont jól látható, hogy a hatalom sáncai mögül körkörösen zubog lefelé a víz, önnön koporsójaként veszik el egy még nem belátható sötét lyukban, amelynek térfogata naponta változik.
Ma elégedjünk meg ennyivel. (hvg.hu)
Forrás: Újnépszabadság
