Tanulságos mindig minden, amit Orbán Viktor szerelméről, a fociról mond. Most mint felcsúti alapító nyilatkozott meg, úgy, mintha az, ami idáig történt, nem az ő fennhatósága, megkülönböztetett figyelme mellett történt volna.
Átfesti szokásához híven az eget, amikor kijelenti, hogy sok minden jobb a magyar futballban, de „vannak még hibák elvtársak…”
Ilyen probléma például, hogy az akadémiákra bekerülő 12-13 éves gyerekek nem mindig állnak készen. „Futottunk a réten, ugrottuk az árkot, másztuk a fát – úgy
éltünk, hogy kifejlődtek olyan fizikai képességek, döntéshozatali helyzetek voltak, amik miatt 13-14 éves korunkra, mire elkezdődött a középiskola, mi már komoly embereknek számítottunk. (…) Ma ez a mamahotel… Szóval az az egész pátyolgatás, ami Magyarországon jellemző nagyon sok szülőre, a rengeteg kütyü, a különórák világa, ami a modern világnak a velejárója, ma nem segíti a magyar futballt.” (Már csak az a kérdés, hogy az élvonalban lévő klubok játékosai más világban élnek, nem találkoznak ketyerékkel, árkot ugranak, fára másznak?)
A magyar futball nem a szórakoztatóipar része. A futball az komolyabb ennél, az az életünk, a magyar ember életének a része, a nemzeti identitásunk része. (Pont, mint még számtalan helyen. Csak van, ahol ez több sikerrel jár. )
Mi nem szórakozni akarunk és tapsikolni a lelátón a mindenfajta, messzi földről idefújt, ügyes játékosok játékán örvendezve, hanem mi a saját gyerekeinket akarjuk látni – következik a sántító elméleti okfejtés, már csak az a kérdés, kik, miért és miből fújták őket ide, hiszen jelenleg rengeteg pénzébe kerül ez is az államnak. Már csak az a kérdés, hogy a kluboknak miért van forrásuk harmadosztályú külföldieket szerződtetni, mesés
fizetéseket adni adókedvezményekkel megfejelve, mert a 11 millió körüli havi zsetonnal kapcsolatban úgy tesz a főnök, mintha ez rajta kívül álló okok miatt volna így.
Majd jön egy újabb tanulság, ami – elképzelhető, hogy még több lóvét követel majd, szerinte ugyanis. A magyar futballra nézve egyébként ebből az a tanulság adódik, hogy nem jó, hogy csak egy nemzetközileg komolyan jegyzett csapatunk van. Mert ha az elesik – és mindig történhet a futballban ilyen, mint láttuk –, akkor ott maradunk egész őszre meg tavaszra komoly, nagy csapat nélkül.
Ebben tényleg van igazság, hiszen jól emlékezhetünk rá, hogy ennek a summának a töredékéért miféle klubok versengtek a bajnoki címért, mekkora súlya volt egy örökrangadónak. Miféle átok robbantotta le a Győrt, a Videotont, a Vasast, az Újpestet, az MTK-t és a Honvédot?
Emlékszem még a legendás csepeli tizenegyre is, meg Salgótarjánra Szojkával, később Bástival, Pécsre, Dorogra, de hagyjuk.
De mindenre van megoldás. A kormányfő intésére állami irányítás alá kerülnek az akadémiák, megint a centralizációtól remél megváltást a főnök, no meg attól, hogy sikerült megnyerni az ügynek a profi pályafutását kissé kurtán befejező Szalai Ádámot, ami szerinte akkora jelentőségű ügy, mint Szoboszlai Dominik szerződtetése a Liverpoolhoz.
Az aránytévesztéstől, a nagyotmondástól – ami kormányfőnket minden másban is jellemzi – függetlenül drukkolok a fiúknak. Még akkor is, ha Orbán az interjúban meglehetősen távolságtartó, holott a 2010 óta tartó züllés és pénzzuhatag tőle is
megérne némi önkritikát.
Forrás: Újnépszabadság