Fotó: képernyőfelvétel az élő közvetítésből
„Oly mélyen gázolok a vérben már,
Hogy ha most megállnék, a visszatérés
Éppoly nehéz volna, mint az átkelés.”
(Shakespeare: Macbeth)
Korunk eszmei erőterei zsonganak a morális és intellektuális kakofóniától. Ilyen szellemi klímában egy-egy fogalom dekonstrukciója sokszor fordított jelentéssel bír: középtávon épít és nem rombol. Hiszen ok-okozati összefüggés, hogy a rekonstrukciót természetszerű dekonstrukció előzi meg. Ez mélyen posztmodern igazság.
A korszellem tükörként való felhasználása azt a szellemi szabadságot tágítja ki a számomra, hogy mind Orbán Viktort, mind Macbethet hősként láthassam, láttassam és jegyezhessem majdani történelmi emlékeim közé. De hadd pontosítsak: tragikus hősök. Ez Macbethnél irodalmi értelmezés, míg Orbán Viktor esetében esszéista jóslat. A dekonstrukció pedig ebben az értelemben a klasszikus hős archetípusának arisztotelészi modelljére vonatkozik. Mind Macbeth, mind Orbán Viktor nem érdemtelenül bukik, igenis rászolgáltak bukásukra, legkésőbb mikor a „Rubikont átlépték”. Viszont hősök, nagyformátumú hősök, mert bukásuk katartikus.
Orbán 1989-ben, Nagy Imre újratemetésén váteszi ihletettséggel képviselt minden olyan társadalmi potenciált, minden olyan szunnyadó politikai önrendelkezést, amely a posztszocialista, szovjet csapatoktól még nyomokban fertőzött országok polgári konszolidációját alapozhatta meg. Tulajdonképpen lehetett volna nekünk is egy Václav Havelünk. Intellektuális nagyság, profetikus düh, ihletett tehetség – minden együtt állt. Nagy Imre temetése szellemtörténeti tőkét rendelt Orbán mögé: végre valaki, ráadásul egy politikus, aki történelmünk gennyes sebhelyeit gyógyítaná, aki tudást és morális erőt párolna le nemzetünk fájdalmas történetéből. Aki kollektív terapeutaként nyúlna történelmi és transzgenerációs traumáinkhoz.
A Hübrisz és a Limesz
Aztán jött a hübrisz… Orbán Viktor a harmincöt év alatt a váteszi szerepet felcserélte a macbethi hatalomtechnikára. A Duncan király elleni gyilkosság átlépés a limeszen: a bukás predesztinált. A tragédia itt válik oly sűrűvé, mint a nehézvíz. Az igazi határátlépés a kárhozatba taszít. Itt válik el a vereség és az egzisztenciális, de végső soron ontológiai megsemmisülés egymástól.
Így szakad el véglegesen, és hasít szakadékot a társadalom architektúrájába az orbáni pragmatikus, reálpolitikai – valójában csak opportunista – hatalomtechnika és a morális értékkészlet politikai éthosza. A 2010 utáni berendezkedés: a parlamentáris demokrácia finom, de gondos és módszeres nyirbálása; a propaganda tömegpszichológiai megreformálása; a negatív kampány intézményének politikai erőművekbe való csatornázása. A társadalom morális integritásának megroppantása, elreccsentése.
A Birnami Erdő és a Történelem Fizetőeszköze
És ahogy Macbethtel szemben megindul a Birnami Erdő, és Macbeth elkárhozásának története a tragédia egyértelmű katasztrófájává válik, úgy indul meg Oroszország intervencionista hadereje a maga geopolitikai motivációjával Ukrajna ellen. A történelem fizetőeszköze – sok év után – az arany helyett ismét a vér lesz, és ez az, ami Orbán Viktor számára elhozza a történelmi tanúságtételt: az érdek és az érték, a reálpolitika és a morális integritás farkasszemet néznek egymással, és az ezeréves magyar államnak választania kellett.
Orbán és rendszere választott: s a népek önrendelkezését, a szuverén állam-éthosz ideáját, a nemzetállamok „kis-egzisztenciáját” – a megszállt hazai jobboldal áldásával – olcsóbb energiahordozókra, a keleti önkény és despotikus hatalomszervezés után maradt koncokra, történelmi amnéziára és rövid távú belpolitikai haszonra cserélte.
Legitimitását a tőrőlmetszett kádári hagyomány feltámasztásával fényesíti, hiszen a kiszolgáltatott és védtelen „mikroegzisztencia” a hatalommal való kollaboráció tökéletes nyersanyaga. Döntésének utórengései beláthatatlanok. Rendszerszintű hazugságainak fenntartása orwelli léptéket öltött.
A Katasztrófa Epilógusa
A Birnami Erdő elindul Macbeth felé, s a jóslat transzcendens ereje és a fizikai rögvalóság pattanásig feszül egymáson. Macbeth pusztulása nem egyszerűen vereség, hanem lételméleti összeomlás, szakrális megsemmisülés.
Ahogy a magyar opportunista politikai géniusz ablakán véres kezével kopogtat a történelem, hirtelen érvényét veszti a hideg és számító, néhol játszadozó reálpolitikai lavírozás. Kiürül és tompán koppan, akár egy fagaras, és innentől kezdve fizetni kell. Komolyan fizetni kell! De nem csupán a gázért és az olajért: ki kell fizetni a történelmet. Fizetni Európa elrablásáért, fizetni a létrontásért, fizetni a magyarok lelkéért, ahogy Macbethnek a skótokért.
Hatás és ellenhatás olyan megkerülhetetlen természeti törvény, ami irodalmat, történelmet, politikát és rögvalóságot — ha erőnek erejével is, de — egy akolba rugdos.