Május első napjaiban ünnepelte az ausztriai Bornemisza Péter Társaság megalakulásának 35. évfordulóját. A bécsi rendezvénysorozat tartalmával, változatosságával és sokszínűségével méltónak bizonyult a leghatékonyabb Lajtán túli magyar művelődési társaság eddigi, kivételesen termékeny és széles sugarú működéséhez.

Május 6-án a marosvásárhelyi színház magyar tagozata a bécsi Lindengasse-i evangélikus templomban előadta a társaság névadójának Magyar Elektráját, zsúfolt ház, hosszú percekig ünneplő közönség előtt. Bornemisza művét 1558-ban diákszínjátszók mutatták be Bécsben, azóta – bár több ilyen irányú kísérletről, kezdeményezésről tudunk – igéi most hangzottak fel először abban a városban, ahol megfogalmazódtak. (Az előadásról lásd Oláh Tibor írását lapunk előző számában.)

Május 7-én a bécsi Ágoston-rendiek történelmi levegőjű templomában (Augustinerkirche), ahol Bornemisza is többször megfordult, ünnepi, ökumenikus istentiszteletet tartottak. Az Ágoston-rendiek rendfőnökének bevezetője után Szépfalusi István író, evangélikus lelkész hirdetett igét.

Az ünnepi irodalmi estet a nagy múltú Pálffy-palotában, a mai Osztrák Művelődési Központban rendezte a Bornemisza Péter Társaság. A kétnyelvű esten jelen volt Erhard Busek, a kitűnő esszéíró, volt osztrák alkancellár és művelődésügyi miniszter, aki a multikulturalitásról tartott előadást. Fodor Gábor magyar művelődési és közoktatási miniszter levelét dr. Egyed Albert olvasta fel.

Szépfalusi István bevezető szavai után dr. Alexander Giese, az Osztrák PEN-Klub, Hubay Miklós, a Magyar PEN-Klub és Gálfalvi Zsolt, a Romániai Magyar PEN-Klub elnöke tartott előadást.

Az irodalmi gálaest kiemelkedő mozzanataként verseiből olvasott fel Kányádi Sándor, aki néhány nappal azelőtt vette át a bécsi egyetemen a Herder-díjat. Az ünnepeltet Kászoni Zoltán köszöntötte.

Az évforduló tiszteletére jelent meg az osztrák és a magyar kulturális kormányzat támogatásával, a budapesti Magvető gondozásában a Találkozások Európával (A Bornemisza Péter Társaság 35 éves) című ünnepi kiadvány, amelyet a gálaesten mutattak be. A grafikailag is remek album a Társaság működését jellemző adatok mellett a magyar irodalom számos közismert alkotójának, köztük jó néhány romániai magyar írónak az írásait tartalmazza.

A következő napokban a Bornemisza Társaság Grazban és Linzben irodalmi estet rendezett, amelyen Lászlóffy Aladár és Szilágyi István olvasott fel műveiből és beszélgetett ottani olvasóival.

Lapunknak ebben a számában Szépfalusi István igehirdetését és Kászoni Zoltán Kányádit köszöntő szavait közöljük: Alexander Giese professzor és Hubay Miklós előadásait következő számainkban olvashatják, a Találkozások Európával című kötet bemutatásával együtt.

Szépfalusi István: Rendhagyó

Kegyelem nektek és békesség, Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. Ámen.

Hallgassa meg a gyülekezet Isten igéjét – amint azt Bornemisza Péter Elektra fordításának mottó igéjéül választotta és az az 1588-as első bécsi kiadás címlapján olvasható – Lukács evangéliumának 6. fejezetében , a 25. vers második felében a következőképpen: „Jaj néktek kik nevettek most, mert még sírtok.” Ámen.

Barátaim!

Miért választottam mai hálaadó istentiszteletünk igehirdetéséhez ezt az alapigét?

Azért, mert a huszonhárom éves pesti Bornemisza Péterünk bécsi fordításához ezt választotta.

Miért választotta egykoron Bornemisza Péter – öt héttel Ferdinánd frankfurti császárrá koronázásáról Bécsbe való visszaérkezése alkalmából rendezett fényes egyetemi ünnepségre készített fordítása mottójául – ezt az alapigét?

Az irodalomtörténet nem adott eddig választ e kérdésre. Egyaránt hallgat erről Schulek, Borzsák és Nemeskürty. Utóbbi – megkérdezésünkre – annyiban adott hipotetikus választ, hogy Bornemiszának ehhez az egyik kedvelt evangéliumi idézetéhez talán nyomravezető segítséget jelent a kötet címlapjának hátoldalán (versoján) található két (5×6 cm-es) metszet.

Az első – a felső – Dávid király lantpengető udvarlását mutatja, amint Bethsábé lábáztatására figyel (2. Sám. 11, 27.), míg a második Káint ábrázolja, amint az korabeli szekercével agyonüti Ábelt (1. Móz. 4, 3-8). A metszeteken olvasható e négy név, továbbá az 5. és 6. parancsolat szövege.

Honnan valók a metszetek? Hol találkozott velük Bornemisza Bécsben? Vajon az egész Elektra-fordítás csupán utalás a dekalógus e két tételére, avagy alkalmazott illusztráció? Esetleg vallástörténeti érvényű megállapítás: a „klasszikus” irodalom, pontosabban a szellem, a művészetek értékei nem ellentétesek, sokkal inkább elkülöníthetetlenek a kereszténység változatlan központi mondanivalóját magában foglaló Bibliától!

Mindehhez talán még egy utalás kínálkozik. A fordítás létrejöttét indokolva a szerző így fogalmaz: mindent „az bécsi tanuló (magyar) nemesek (urak) vigasztalására”… „és az keresztyéneknek erkölcsöknek jobbításokra például szépen játéknak módja szerint” készítettem. Példázatként? Ez itt a kérdés!

A választ – nyilván elhagyva a történelmi keretet, a századokat máshol kell keresni. Nem könnyű ezt megtenni, hiszen 1554 és 1559 között ennek a szószéknek az udvari prédikátora, az ezen ablakok mögött ülő udvar tagjainak igehirdetője, reformnemzedék szószólója volt, akinek szószéke alatt Huszár Gál mellett Bornemisza Péter is biztosan megfordult.

Ünnepélyes társadalmi aktushoz ünnepi beszédgyűjteményből választott magának üzenet-alapot az egykori bécsi diák.

Az összefüggéseiből kiemelt igehely tartozéka a Hegyi Beszédnek. Mindkét evangélista a közlést ünnepélyesen kezdi. Máténál: „Jézus pedig megszólalt…” (Mt. 5, 2). Lukácsnál: „Jézus pedig tanítványaira nézett, és így szólt” (Lk. 6:20)… Máténál hiányzik ez a gondolat, azonkívül nem találhatók meg a prófétai „jaj”-ok sem. (Ézs. 5:8-25) Sajátos lukácsi anyaggal állunk tehát szembe, a szövegezés az ellentétek teljessé tételének tartozéka. Öt versszakot visszanyúlva a kétszer 4-es ellentétpár („Boldogok vagytok…” és „jaj nektek”) a választott idézet esetében így hangzik: „Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert nevetni fogtok” (Lk. 6:216) és az ellentéte: „Jaj, akik most nevettek… sími fogtok”.

Bornemisza kihagyja az utóbbi idézetben szereplő „mert szomorkodni” (ti. és sírni fogtok) többletigét.

Vagyis – nyilvánvalóan – a halállal kapcsolatos gyász, a betegség okozta halálvárás a mondanivaló keresésénél elhagyandó szempont.

A bécsi egyetem filozófiai karán 1557-ben három professzor Collegium Poetarum-ot alapított, ahol diákok és fiatal végzettek „költői és szónoki” minőségben versenghettek. Az első „koszorús” költőavatás, amit Bornemisza iskoladrámájának előadása követhetett, 1558. július 12-én, tehát pontosan öt héttel az Elektra megjelenése előtt történt.

A címlap figyelembevételével kérdésünkre a választ feltehetően a fordításhoz fűzött latin nyelvű utószavában, Bornemisza Szophoklész-tanulmányában „talán kinyomtatott vizsgadolgozatában” kell keresnünk.

Pluralista, négyféle szellemi ágazatra szakadt egyetem hallgatójának szájából hangzott el egykoron a figyelmeztető szó. A jezsuiták képviselte katolicizmus, a Miksa trónörökös támogatta lutheri protestantizmus, a renaissance szülte pogány agnoszticizmus vagy theizmus és az egyetemen hivatalból táplált humanizmus légkörében született meg a Magyar Elektra. Az egyházi reformmozgalom központi gyülekező helye ez az ágostonrendi templom volt. Itt hallgatta a misét a császári udvar, erről a templomról jegyezte fel a történelemírás, hogy itt az ötvenes évek közepén „németek, sok magyar udvari nép, darabontok – vagyis az udvari testőrség –, tudósok, polgárság és pórok” nagy számban látogatták az istentiszteleteket. Ebben a közegben nem lehetett tehát egyedül Bornemisza. De nem volt – mai szóval – vendéghallgató sem az egyetemen, hiszen a nációkra oszlott és az „ex nationa Ungarica”-ba beiratkozottak az egyetemi hallgatók egynegyedét tették ki. Igaz, ide tartoztak a csehek, a morvák, a lengyelek, a horvátok, a görögök és a románok, sőt, a 15. századig a szászok is, amíg azok ki nem váltak, maguknak önálló nációt szervezve. A magyarokról megjegyzi a történelemírás, hogy a krakkói egyetem után Bécsbe jártak a legtöbben és az egyetem 1365-ben történt alapítása óta – kb. a mohácsi vészig (1526) – számuk 5000 fölé tehető.

Kedvező háttér, biztosíték? Vagy tán inkább ifjúkori prófétai küldetéstudat? Bornemisza egy helyen megadja visszaemlékezéseiben a választ éppen ebből az időszakból:

„Mikor még Bécsbe tanuló ifjú voltam, izgatott az Úr Isten erővel is, hogy szállásomon prédikáljak, kire sokan gyűltek. Ez miatt … (többen)… reám gyülekeztek, hol elejekbe, hol a császár eleibe hivattak, ijesztőnek sok képpen, hogy ne prédikálnék, de mint Szent Pál és Jeremiás mondja maga felől: egy felől féltem, másfelől égett a szívem és talán az oldalamon is kifakadt volna, ha az számat fel nem tátottam volna.”

Az egész Újszövetségben a Lukács idézte Hegyi Beszéd az egyetlen hely, ahol a nevetni ige – görögül – előfordul. Az ellentétpár miatt hétszer is. Vigasztaló az értelme a most síróknak, és ugyanakkor intés az éppen ujjongóknak. Bornemisza elhagyja az elsőt, csupán a másodikat idézi, vagyis azt időzíti. Meglehet, hogy majdnem egyetlen ifjúkori pesti emléke hatott rá: ebben a városban „sok a rablógyilkosság és a boltok feltörése”.

Vagyis lopósak a pestiek, a Bécsben tanuló pesti Bornemisza Péter számára… Azaz a gazdasági és tegyük azonnal hozzá, a társadalmi élet alakulása, az idegenben, a török megszállta Pest-Budán, vágyódással színeződő gondolatvilágának továbbra is tartozéka. Nemcsak az eltávozás volt tehát számára – néhány esztendővel azelőtt – „siralmas”, az emlékezés is lesújtó, elcsüggesztő.

Hálaadó istentiszteleten, ünnepélyes gyülekezetben, megelevenedő nemzeti hagyományok ápolása közben történelmi ökumenikus közegben szembesülünk ma a kétezer esztendős üzenettel.

Tesszük ezt akkor, amikor a történelem Istene által megítélt nemzetköziségek újbóli hangoztatásával és háttércselekvésekkel sokan szembefordulnak a tiszta, térségünkben minden néppel számoló, magyar nemzeti és azt védő gondolattal.

Bornemisza igéit mai magyar társadalmunkban, a taxis és a vasutas sztrájk után kell alkalmaznom. Különben nem igehirdetés e történelmi prédikáció, mégha közel is áll hozzám és kedvelt a „pasztillás” kötetekről olykor mondott, deákos Bornemisza-vallomás: „Ezeket nem prédikáció gyanánt írom, hanem olvasó tanúság gyanánt; mindazonáltal prédikációnak nevezem.”

A „jaj”-ok tartozéka minden jobbantudás, minden kioktató megmutatom-akarás.Vallom , hogy a mai egyházaknak sokkal inkább, mint eddig, meg kellene tanulniok a több-kevesebb jó lelkiismerettel kölcsönösen képviselhető kompromisszumkötések támogatását, még a mai közép-európai térségi alapszerződések esetében is. Ennek természetes előfeltétele: a szomszédos egyházközi és egyházak közti beszélgetéseknek jobban tartozékaivá kellene válnia az egyházak népet és a nemzetek egészét érintő nemzetiségi kérdéseknek. Az eközben jelentkező elbizonytalanodást, a mondanivalóhiányt, semmiképpen sem szabad semmit – vagy alig valamit mondó lelkiséglátszattal, avagy történelmi, politikai hatalommal helyettesíteni.

Az egyházaknak óvakodniok kellene a tegnapi, egyházpolitikailag színeződő, vagyonjogi és pártpolitikai hatalmi pozíciók visszakövetelésétől. A leplezettektől is!

A „jajok” végzetes tartozéka a tegnapelőtti módszerek visszasírása, nem is szólva a napi politikával természetszerűleg foglalkozni kénytelen mindennemű pártelnökségi tiszt megszerzésének megcélzása – bármely egyházban is jelentkezzen e kísértő igyekezet.

Önmagában véve már a jelöltetés is kontraproduktív – evangéliumi szempontból.

Jézus tanítványa könnyezik, amennyiben magára tekint, hiszen tehetetlen gyermekhez hasonló. Nevethet viszont, ha látva a világot, Istenére nézhet. Királynak tudhatja magát, ha hiszi, hogy van Jézusa, könnyeznie kell viszont, ha nincsen hitének Istene. Ez a hit olykor nehéz dolog. Nemhiába idézi Bornemisza „qui facile credit, facile decipitur”, azaz ,Ki könnyen hisz, könnyen csalódik”.

A legnyomorultabbak és a legtehetetlenebbek mégis e hitben erősek és diadalmaskodók lehetnek. A látszat semmit sem nyom a latba. Az erőtlenségben ők az erősek, a szegénységben a gazdagok, mert amikor erőtlen vagyok, akkor kényszerülök Istenemhez, akkor csökkenthetem önmagam nagyságát. „Ha dicsekedni akarok, erőtlenséggel dicsekedem” – mondja Pál.

Bornemisza prédikációiban gyakorta idézte kora latin mondásait. Néhányat említek:

1. „Obsequium amicos, veritas odium parit”, azaz: a kedvezés barátokat, az igazmondás gyűlöletet szül, mert

2. ”et formica habet suam iram”, azaz: a hangya is meg tud haragudni, de

3. „generosi equi non curant latratus canum”, azaz: a nemes lovak nem törődnek a kutyaugatással.

Végül az Elektra utószavának zárószavai: „Mivel tehát a nagy dolgokban a szándék is elég, a nyájas olvasó szívesen veszi a helyes cselekvésre való törekvést és szándékot, bármennyire is hiányoztak az erők. Végre is emlékezzék a régi mondásra: könnyebb gáncsolni, mint utánozni…” Az utolsó két szót a legvégén mondom.

Tegyük hozzá azonnal a magunk szavával: jó ügy érdekében többféleképpen nemcsak lehet, de kell is cselekedni! Ez természetesen semmiképpen sem „a cél szentesíti az eszközt” borzalmait jelenti. A határozott kiállásban viszont a történelmi példa: Bornemiszát 1559 táján kitiltják Bécsből, de 1560-ban v. 61-ben már a Kancellária császári tisztviselője.

„Isten áldjon” (Bornemisza Péter). Ámen.

Kászoni Zoltán: Kányádi Sándor köszöntése

Tisztelt hölgyeim és uraim, mai jubileumi gálaestünk befejező része elején hadd üdvözöljem szeretettel a Bornemisza Péter Társaság és a jelenlevők nevében Kányádi Sándort, romániai magyar költőt, műfordítót, a bécsi egyetem idei Herder-díjasát, valamint kedves feleségét, Magdát.

Csaknem huszonnyolc esztendővel ezelőtt, 1967. november 30-án, amikor a romániai magyar irodalom egyik első Bécsbe jött hírnökeként Kányádi Sándor ugyanebben a teremben irodalmi estet tartott, Szépfalusi István még „a romániai magyar költészet fiatal képviselőjeként” üdvözölte őt, s kifejezte reményét, hogy – idézek – „a mai est, s általában, Kányádi Sándor ausztriai útja, olyan kezdet, amelynek folytatása lesz, kettős értelemben is: úgy, hogy a Kányádi látogatását más romániai magyar tollforgatók bécsi irodalmi estjei követik, s olyan értelemben is, hogy az Ausztriában élő magyarok olvasni, követni fogják Kányádi munkásságát”.

Ma este örömmel állapíthatjuk meg, hogy csaknem három évtized elteltével, mely idő alatt társaságunk mintegy száz romániai magyar művészt hívott meg Bécsbe, Kányádi Sándor ismét itt van köztünk.

Személyében a kortárs egyetemes magyar költészet ama kiemelkedő személyiségét tiszteljük, aki az 1967-ben ugyanitt elhangzott előadásában a következőképpen mutatta be a romániai magyar költészetet, idézek: „íme költészetünk személyleírása:

Neve: romániai magyar költészet. Állampolgársága: román. Nemzetisége, nyelve, hagyományai: magyar. Születési helye és ideje: az első világháború után új államiságba került Erdély. Tehát félévszázados háborús gyermek. (…) Szülőanyja és dajkája: Erdély szellemi öröksége, az a szellem, melynek védőszárnyai alatt addig is több komoly magyar, román és szász kulturális kezdeményezés vált valóra, s hagyott századokra visszamenően emléket, értéket maga után. (…) Termete: sudár, fenyőéhez hasonlatos. Tekintete: tiszta, inkább szelídnek, békésnek mondható. De hegyi tóra emlékeztető szeme sarkában az öröm mellett a nyugtalanság, a konokság ráncai jelzik: szemmel tartja a világot, a pásztortüzek füstjét s az atombombáét egyaránt.”

A mai romániai magyar líra fő jellemvonásait ecseteli ily költőien Kányádi Sándor, de számos megállapítása – úgy érezzük – nagyszerűen ráillik őmagára, a saját munkásságára is: nemzetisége, nyelve, hagyományai: magyar; szülőanyja és dajkája: Erdély szellemi öröksége; termete sudár, a hargitai fenyőéhez hasonlatos; tekintete pedig tiszta, inkább békésnek, szelídnek mondható, de benne a konokság ráncai jelzik: szemmel tartja a világot.

Kányádi Sándor idei Herder-díja kapcsán már elhangzott Johann Gottfried von Herder neve. Ő volt az, aki a XVIII. században bírálta a kortárs irodalmárok abbéli igyekezetét, hogy a görög klasszicizmust majmolják, s aki a különböző nemzetek nyelve, temperamentuma sajátosságait kiemelve a művészet, az irodalom nemzeti jellege mellett kardoskodott.

E szemléletnek megfelelően Herdernél a népköltészet, a népdal értéke, értékelése természetesen igen megnőtt. A Magyar irodalom története című munkája egyik fejezetében Szerb Antal egy igen érdekes, de természetesen vitatható elméletet állít fel: szerinte lényegében a népművészet a hivatásos tollforgatók remekeinek „lecsapódása” a nép körében, egyfajta „elsüllyedt kulturális kincs, amelyet a nép a maga életformájához alkalmaz, hogy aztán meglepően hosszú ideig megőrizze, ápolja”.

Ehhez hasonló folyamatot vélünk felfedezni Kányádi költészetében is, csakhogy fordított előjellel. Kányádi alászáll az erdélyi népdalköltők „kulturális kincsesbányájába”, hogy az ott lelt kincsekből, az ő módszereiket is használva, egy egészen sajátos ötvözetű költészetet hozzon létre. Európai szintű líra ez, az erdélyi népdal hangján. Erdélyi líra, s így egyben európai is. Vagy talán éppen azért európai, mert erdélyi. Verseiben ugyanis Kányádi az erdélyiben mindig az egyetemest leli meg, mutatja fel a költészet sajátos eszközeivel.

Ki ne értené meg bárhol a világon azt, amit Tamási Áron sírjánál című versében mond:

Kívánhat az ember többet:
derékaljnak szülőföldet
s két cserefa tömött árnyát
szemfedőnek.

A költészet, az irodalom, s általában a művészet olyan világ, melyben minden nemzet találkozik. Ha körülnézünk szűkebb és tágabb értelemben vett környezetünkben, látjuk: találkozásokra Európában, a Duna-medencében ma talán nagyobb szükség van, mint korábban bármikor.

Kányádi Sándornak, a közvetítés, a költészet és a műfordítás révén történő hídverés jeles képviselőjének, hadd kívánjak további sikeres munkát. Dolgozzon tovább, hiszen odafigyelünk s odafigyel a világ, – ahogyan Ön a Szépfalusi Istvánnak a Capistrangasseba ajánlott költeményében mondja:

Dél van. Meghúzom sorra (…)
közömbös Európa
öblös harangjait.

Mielőtt pedig átadnám a szót Kányádi Sándornak, hadd használjam ki ezt az alkalmat, hogy igen közeli, május 10-i, 66. születésnapjára mindannyiunk nevében és tiszta szívemből sok boldogságot kívánjak neki.

Megjelent A Hét XXVI. évfolyama 22. számában, 1995. június 2-án.