Magányos kísérőnkön, a Holdon egyre nagyobb a forgalom. Ember és elektronikus szekér jár rajta, s fotogénikus krátereit többet fényképezik. mint a Riviéra divatos fürdőhelyeit. Rég elporladt, álmodozó csillagászok nevét mint rakétodromok elnevezését tanuljuk újra, s a Fra Mauro nemsokára asszociálódik majd gondolatainkban a vnukovói vagy az orly-i repülőtérrel. Szinte természetesnek tűnik, hogy egy (Földről irányított szekér, amelyet a napsugarak töltenek fel energiával), fülelve, tapintva, körülszimatolva, mint egy óvatos sündisznó mászik kráterből ki, kráterbe be, s gondosan, precízen közli észrevételeit a Földdel. S lassan mindez megszokottá válik.
Valljuk be férfiasan: ha az Apollók igen bonyolult berendezésébe nem ütne be időnként egy-egy kisebb-nagyobb üzemzavar, amely az asztronauták életét féltő néző idegeit felborzolja, az érdeklődés amúgy is csökkenő higanyoszlopa bizony alaposan lesüllyedne. Annyi bizonyos: ha a televíziós adások a világ bármely pontján ismét hajnali négykor közvetítenék a holdraszállás valamely mozzanatát, aligha akadna fele annyi nézője a hősies tettnek, mint amennyi Armstrongnak az ezüst bolygó porában végzett sétáját követte visszafojtott lélegzettel.
Ez így igaz, és senkit sem érhet érte szemrehányás. Az emberek hamar hozzászoknak a szenzációs teljesítményekhez. Ez természetesen egyáltalán nem csökkenti azok tudományos értékét. De ki nyitja majd ki a televízióját a nyolc óra harmincas, menetrendszerűen induló holdrakéta felszállásának a megtekintésére?
Csakhogy amilyen mértékben csökken az elragadtatott érdeklődés az újabb és újabb holdkutatási teljesítményekkel szemben, annál erőteljesebbé válnak azok az elmarasztaló hangok, amelyek feleslegesnek és értelmetlennek mondják a holdkutatásra szánt, milliárdokban kifejezett költségeket. Az érvek súlyosak: a Föld számos pontján éhínség pusztít egész országok népe szenved anyagi erőforrások híján, a szellemi elmaradottság kátyújában, gyermekek milliói halnak meg olyan járványokban, amelyek Európában évszázadok óta ismeretlenek. Mi mindent lehetne rendbe tenni ezekkel, az emberi kíváncsiság kielégítésére szánt milliókkal itt, a Földön…
Az igaz indulatból fakadó érvek hamisságát nem szabad elhallgatni. Két okból sem. Az emberiség megoldatlan problémáinak mély társadalmi gyökerei vannak, s ezek nem rendezhetők az űrkutatásra szánt anyagi értékek átutalásával. Másrészt az emberi kíváncsiság (nem félek a tudománytalanul hangzó szótól) mindenkor az ember előrehaladásának döntő tényezője volt. S e kíváncsiság kielégítésére fordított erőfeszítések a legjobb befektetéseink közé tartoznak.
A kimagasló elmék, akik nyomot hagytak a Föld népeinek fejlődésében, tudták vagy legalábbis pontosan megsejtették ezt az igazságot. Démokritosz az anyag szerkezetéről elmélkedett, hogy a világ szerkezetére következtethessen. Fáradozásai nyomán nem nőtt magasabbra a fű Peloponnészosz legelőin. Ősi hajósok tutajon és törékeny csónakokban hajózták át az óceánt. Sziklás partjaikon ettől még nem lett bőségesebb az élet. Magellánnak bizonyára akadt volna sok és sürgős dolga saját háza táján, s az expedíció költségeiből nagy réseket lehetett volna betömni az örökösen tátongó államkasszában. S mégis elment keresni egy sohasem látott szorost, amelynek a létezését csupán remélte. Elment utat nyitni, tágítani az emberiség lehetőségéinek keretét. Az emberi kíváncsiság kielégítésének sorsdöntő akarását nem szabad, de nem is ésszerű gáncsolni.
Lelkünk mélyén mindannyian arra vágyunk, hogy új utakat törjünk, hogy berepüljük a magunk holdpályáját, amelynek a koordinátái egyénenként változnak. Navigare necesse est, vivere non est necesse – mondták a hajózás hőskorszakában. Tévedés volna szolgaian parafrazálni a mondást. Szárnyalni nem fontosabb, mint élni, de élni csak szárnyalva lehet, csak így érdemes.
Megjelent A Hét II. évfolyama 7. számában, 1971. február 12-én.