Stockholmban nemrég adták át a Nobel-díjakat, s az eseményről olvasva váratlanul felötlött bennem a kérdés: hogy lehet az, hogy ezúttal is másoknak ítélték oda? Mégiscsak furcsa, annyi zseniális barátom van, szerénységemről nem is szólva, s ezúttal sem kerültünk szóba. Érdemes barátaim egyike azonban megnyugtatott: olyan században élünk, amelyben a lángelmék csak úgy nyüzsögnek. Az emberiség összes tudósainak a kilencven százaléka ma él. Kortársunk. Ismert történelmünk elmúlt ötezer esztendejére csak tíz százaléknyi tudós jut. Római szakértők nemrég jegyzéket készítettek azokról a neves emberekről, akik 1000 és 1900 között éltek. írók, orvosok, művészek, politikusok, tudósok és katonák szerepelnek a névsoron, összesen 29 771 személyiség. Kilenc századra felosztva 33, 7 lángelme jut egy esztendőre. Hogy ez sok vagy kevés, arra a legkimerítőbb és egyben az egyetlen válasz: az emberiség életútja a történelem. Ami pedig a római tanárok munkáját illeti, azt legalábbis kétes értékűnek érzem,
Kiderül belőle például, hogy a csodálatos quatrocento ellenére Olaszország csak 2898 névvel szerepel a jegyzékben, míg Franciaország állítólag 13 303 lángelme szülőhazája volt kilenc évszázad alatt. Vajon hogyan számították ki mindezt a válogatás szerzői? Mi a lángelméjűség mércéje? A korszakalkotó gondolat felvillantása vagy a korszakalkotó gondolat gyakorlati időszerűségének a felismerése? A járomszeg feltalálása és a nehézkedési törvény megfogalmazása más-más természetű intellektuális folyamat eredménye lenne?
Nem véletlen, hogy az alkotó ember szellemi profiljának a meghatározására irányuló kutatások annyira fellendültek az utóbbi néhány évtizedben. A modern világ gondjai a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan sokasodnak: gyorsan növekvő energiaszükséglet, környezetszennyeződés, nyersanyaghiány stb. A megoldást pedig nem a fejlődési ütem lefékezésében, hanem az újítóképesség fokozásában kell keresni. Társadalmi és műszaki téren egyaránt. A világnak nagyobb szüksége van az alkotó zsenialitásra, mint bármikor. Érthető hát, hogy a lélektani kutatásokról szóló beszámolókban az intelligencia meg a tehetség kifejezések helyett, illetve ezek gyűjtőfogalmaként egyre gyakrabban esik szó az újítóképességről, a kreativitásról. A kutatók szerint a kreatív ember alapvető tulajdonsága, hogy eredeti módon újraértékeli a szakmájában felhalmozódott ismereteket, magas az ellentmondás-toleranciája, vagyis könnyen elviseli a feszültségeket, a bizonytalanság érzetét, anélkül, hogy emiatt célkitűzéseiről lemondana. Megdől tehát az a tetszetős szállóige, hogy a lángelme és az őrület párhuzamos jelenségek. Rainer Fabian német pszichológus szerint a lángelme rendkívüli szorgalommal párosul, és az ilyen embernek van elég esze ahhoz is, hogy mindennap kialudja magát. De a legfontosabb megállapítás: a jelenség korántsem olyan ritka, mint gondolnánk. A szellemileg egészséges emberek mindegyike lehet vagy lehetett volna alkotó, ha adottságait idejében, lehetőleg még gyermekkorában felfedezik és ésszerűen fejlesztik. Nagyon meggondolkoztató tudományos hipotézis.
Éppen tegnap olvastam ugyanis, hogy új csillagot fedeztek fel a Sagita csillagképben. A tudományos esemény hőse egy japán könyvtáros, műkedvelő csillagász. Természetesen nem szerepel semmiféle, a tudósokat nyilvántartó jegyzéken, ő és sokan mások csak úgy mellékesen zseniálisak. És végre megnyugodhattam: ekkora konkurrenciával nem is csoda, hogy még mindig nem gondoltak rám a Nobel-díj dolgában.
De hát a lángelme egyik tulajdonsága – amint már említettem – a magas ellentmondás-tolerancia, vagyis könnyen elviseli a bizonytalanságérzetet.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 1. számában, 1975. január 3-án.
