Különböző tárgyú nemzetközi értekezletek egymást követő sokaságában szinte észrevétlen maradt annak a több mint ezer szakértőnek a találkozója, akik egy toszkánai városkában három napon keresztül behatóan tanulmányozták a gyermeklapok számára készülő képregények időszerű kérdéseit. Asterix és Tintin, Micky egér és Félix kandúr szellemi szülei komoly és néha heves vitákat folytattak az immár külön műfajként kezelt rajzos elbeszélésekről, amelyekben a rövid, de velős szövegeket a szerző egyenesen a hősök szájába adja, vagyis beírja az odarajzolt léggömbbe.
Ha figyelembe vesszük, hogy csupán Franciaországban havonta 14 millió képes folyóiratot adnak el a gyermekeknek, érthetővé válik, hogy az említett találkozó nem az első ilyen tanácskozás, hanem teljes címe szerint: a képregény kilencedik nemzetközi kongresszusa! S ha azt is meggondoljuk, hogy ezek a csábítóan színes, kevés szövegű, tehát kényelmesen olvasható rajzos történetek a gyermek első önálló találkozását jelentik a költészettel, az irányított révedezéssel, akkor úgy érezzük, hogy a toszkánai nemzetközi értekezlet megérdemelne annyi figyelmet, mint egyik-másik, a felnőtteknek szánt mesék terjesztését célzó egyéb nemzetközi szakértői tanácskozás. Az irodalmi nagydíjak körüli esztétikai viták például jóval több teret kapnak a sajtóban, a díjkiosztásokat követő két hét alatt, mint amennyit a gyermekirodalomra pazarolnak a kritikusok egy teljes esztendő során.
Pedig néhány, nem is pedagógiára szakosított intézet felmérései igen meglepő észlelésekre vezettek. Franciaországban például egy piacfelméréssel foglalkozó vállalat, a sajtóterjesztés megjavítását célozva megpróbálta felmérni a képregényhősök népszerűségi fokát. A kutatók ötezer gyermekkel beszélgettek, s megállapításaikat a pszichológusok és pedagógusok rendelkezésére bocsátották. Mindenekelőtt kiderült, hogy a mai gyermek kedvenc hősei (illetve szerzői) kivétel nélkül az egészséges, finom humor bajnokai. Az Asterix Korzikában című albumot 1 millió 400 ezer példányban nyomtatták, ami a felnőtteknek szánt könyvek példányszámához viszonyítva hasonlíthatatlan kiadói siker. Íme, az ankét első számú következtetése, bár nem ez látszik a legfontosabbnak: a gyermekek döntő többsége fejlett humorérzékkel rendelkezik. Utána kellene nézni tehát, miért van mégis olyan sok felnőtt, aki nem érti a tréfát.
A felmérés másik fontos megállapítása: a tizennégy éven felüli gyermekeket az igazságtevő hősök vonzzák. Ebben a korban az eszménykép egyre inkább a gonoszok ellen önfeláldozóan harcoló erős és tántoríthatatlan bajnok, aki szembeszáll a gengszterekkel, vagy az idegen bolygókról betolakodókkal és életét kockáztatva küzd az igazságért. Erről az igényükről a gyermekek igen fontos és részletes magyarázatokkal szolgáltak. Kétségtelen, hogy ez az igazságigénylés nagyon értékes a jövő emberisége számára, és beszédesen jelzi, hogy a gyermekeknek író, illetve rajzoló művész mekkora felelősséggel tartozik a ma és a holnap világa iránt. Az ankét legutolsó megállapításából viszont az is kiderül, hogy a gyermekirodalom szerzőinek a felnőttek tapasztalatával kell megközelíteniük a gyermek lelkivilágát. A képregények hőseiről szólva egy tizenegy éves kislány határozottan kijelentette: „úgy kell rajzolni őket, hogy a rosszak ábrázatáról leríjon a gonoszság, a jók arcáról pedig a becsületesség. Azonnal fel lehessen ismerni, kivel kell tartanunk.” Ennek az igénynek a teljesítése viszont nagyon meggondolandó. A rajzoló számára kényelmes megoldás, de nem biztos, hogy helyes nevelési módszer. Mert a mai gyermeknek felnőttként tapasztalnia kell majd, hogy az életben mennyire nem így áll a dolog. A gonoszok néha jóságosaknak tűnnek, a szélhámosok rokonszenvesnek. S a gyermekeket végső fokon az életre kell nevelni, arra, hogy a becsületesség, az igazságszeretet nem látszat kérdése.
Hazajáró lelkek vására
Sok ország költségvetésének bevételi oldalán számottevő tényező a turisztika, érthető, hogy kialakította már a maga szakembereit, nagyvonalú, szervezőkészséggel megáldott, erélyes napóleonjait, s a hajlékony diplomáciai érzékkel bíró turizmus-taleyrandokat. S minthogy ebben a szakmában, mint minden más kereskedelmi ágban a találékonyságnak és a képzelőerőnek döntő szerep jut, a turisztika szakértőinek sikerült megismételniük annak a hajdani házalónak az állítólagos rekordját, aki jégszekrényt adott el egy eszkimónak. Vagyis ügyes reklámmal nemcsak a svájci hegyeket és a francia Riviérát értékesítették drága pénzért, hanem sikerrel árulták egyebek között a sivár Szahara forró homokdűnéit is. Egy francia utazási iroda ötletemberei, a zajos városi élettől fáradt ügyfelek lélektanát tanulmányozva, tíznapos szaharai kirándulásokat szerveztek, ésa divatos tengerpartok fövenyénél jóval magasabb áron árulták a sivatagi csendet, a tiszta északi égboltozat összes látható csillagait, és természetesen a nem túlságosan kockázatos kaland kellemesen bizsergető érzetét.
Az üzleti találékonyság lehetőségei azonban úgy látszik, távolról sem merültek ki. Az O. K. Travel angol utazási iroda, a nyári szezont követő pangás elkerülésére, hét napot és hét éjszakát tartó „kísértettúrát” hirdet, jutányos áron. A kijelölt útvonal persze Skóciának azon a részén vezet át, ahol a legnagyobb a hektáronkénti kísértetek száma. A hirdetés külföldön, Franciaországban jelent meg, mert a skótokat bizonyára nem lehet rávenni arra, hogy pénzt költsenek holmi hazajáró lelkek megtekintésére. Igaz, hogy az utazási iroda nem ígéri biztosra a fantomokat a körülbelül 360 franknyi díjszabásért. A csoportot vezető Fellowes asszony csupán arra vállalkozik, hogy minden igényt kielégítő hátborzongató virrasztásokat rendezzen az erősebb idegzetűek számára a meglátogatandó öt kastélyban, illetve egy kilencszáz évvel ezelőtt lezajlott csata színhelyén, meg egy eredeti, hajdan sűrűn használt akasztófa tövében. Szerény felárral az irodalom iránt érdeklődő látogatót elviszik a Rochester-i temetőbe is, ahol a prospektus szerint Dickens szelleme kísért 1870 óta. Persze a legelőkelőbb „szellemes” turisztikai célpont továbbra is a Windsor-i kastély marad, amely nem kevesebb, mint hat hazajáró lélek kedvenc találkahelye, s ezek közül négy életében királyi koronát viselt, úgymint: VIII. Henrik, I. Erzsébet, I. és III. Károly. A másik kettővel nemigen grasszálnak a szervezők, mert azok egyszerű uradalmi vadászok voltak tragikusan végződött életükben. Egyszóval ha a francia turista nem is lát majd fehér lepelben libegő szellemeket, legalább kellőképpen borzonghat a pénzéért a régi, nyirkos falak között elregélt rémtörténetek hallatán.
A látszat ellenére tagadom, hogy ezt a bizarr hirdetést nem azért ismertetem, mert megnevettetett. Ellenkezőleg, úgy érzem, inkább gondolkodni kellene azon, hogy a turisztika, akárcsak a kereskedelem: szakma. És mint ilyen hozzáértést, ötletességet, az áru és a vásárló alapos ismeretét feltételezi. A kísértetekben természetesen nem hiszek. De hiszem, hogy a szakmát el kell tanulni bárkitől, akiről kiderül, hogy hozzáértő.
A hosszú élet titka
Angliában megjelent ismeretterjesztő könyvet forgatok, amelynek a szerzője a hosszú élet titkát kutatja, állítása szerint szigorúan tudományos adatokra támaszkodva. Már a második fejezetből kitűnik, hogy a könyv elsősorban a gyengébb nem, vagyis a férfiak életét hivatott meghosszabbítani. Az angol statisztikákból ugyanis kiderül, hogy a férfiak átlagos életkora hatvanhat év, míg a nőké hetvenkettő. A hatesztendős előny világosan mutatja, melyik oldalon áll az erő. A kétségbevonhatatlan adatok összevetéséből a szerző könnyen eljut arra a logikus megfontolásra, hogy a gyengébb alkatú fél számára, a nemzetközi kapcsolatokban immár sok ezer éve bevált gyakorlat szerint, tanácsos mielőbb szövetségre lépni az erősebbikkel.
A logikán kívül ezt a lépést az agglegények korára vonatkozó adatok is alátámasztják. A hónaposszobák csendes magányában senyvedő agglegények élettartama rövidebb, mint az üvöltő gyermek és zsörtölődő feleségek szerető körében élő férjeke. A Háziorvos című kézikönyv első egészségügyi tanácsa tehát így szól: a férfi habozás nélkül nősüljön, ha jót akar. Ha hosszúéletű kíván lenni a földön. Ennyit igazán megtehet azért a hat-nyolc évi többletért, amit a statisztikák ígérnek.
Már a harmadik fejezettől kissé gyanússá vált nekem az, hogy a könyv szerzője kizárólag a férfiakat árasztja el jóindulatú tanácsaival.
Valami nincs rendben ezzel a könyvíró-gentlemennel, aki angol szokás szerint családi nevén kívül még két-három keresztnevet is visel. George Archibald John Pinkerton ugyanis a továbbiakban ellentmondást nem tűrő hangon ismerteti azoknak a tilalmaknak a lajstromát, amelyek a férjeknek hosszú, de örömökben igen mérsékelt életet biztosítanak.
Eszerint a hosszú életre vágyó férfinak, miután az alapvető feltételnek eleget tett, vagyis lemondott az egészségre oly veszélyes legényéletről, le kell mondania továbbá a következőkről: a dohányzásról, amely egészségtelen, de főleg költséges, a szeszes italokról, amelyek gyengítik a szervezetet, de főleg vendégeket vonzanak, s ez sok házimunkával jár, a bőséges kosztról, mert az érelmeszesedést okoz, s különben is sok munkát ad a háziasszonynak. Le kell mondania a vasárnapi labdarúgómérkőzésről, mert az izgalom ártalmas, és az asszony otthon unatkozik. Lemondani a folyóparti halászatról, mert ott az embert szüntelenül fenyegeti a benáthásodás, halat pedig amúgy sem fog. S a tanácsok hosszú sorát lezáró végső utasítás, az előbbiek kvinteszenciája, megszabja a hosszú életre berendezkedett férfi fő feladatát: mindig jókedvűnek kell lennie. Hogyan? Ezek után?
Újraolvastam az angol hadsereg kiképző őrmestereinek hagyományos hangnemében rám parancsolt tanácsokat, s úgy éreztem, hogy tulajdonképpen nem is vágyom olyan nagyon a hosszú életre. És megerősödött bennem az az elejétől fogva kísértő gyanú, hogy e figyelemreméltó könyv szerzője álnéven ír. Lehet, hogy a családi neve, a Pinkerton valóban saját tulajdona. De keresztneveit tekintve ő nem George Archibald John, hanem Georgette Arabella Jennifer. És legalább húsz esztendeje készíti elő a hosszú életre férjét, a jámbor boldogtalan George Archibald Johnt.
(PUNCH, London)
Megjelent A Hét IV. évfolyama 52. számában, 1973. december 28-án.