A londoni University Colege csillagászai bejelentették, hogy elveszett… egy csillag. A Hattyú csillagképhez tartozott, s tőlünk körülbelül hatezer fényévnyi távolságban fényeskedett. Most, a csillagászok kifejezésével élve, „fekete lyuk” tátong az egykori csillag helyén.
Persze, a londoni egyetem szakemberein kívül senkinek sem tűnt fel e csillag eltűnése, nem okozott különösebb hiányérzetet. Tulajdonképpen a csillagászok is csak különleges műszerek segítségével fedezték fel a hiányt, bizonyára az év végi leltározás során. Eleinte magam sem éreztem fontosnak a bejelentést, el sem olvastam a hírt magyarázó cikket.
Hátha egyszerűen tévedtek az összeszámolásnál? És ha valóban eltűnt? Hát aztán! Ha jól meggondolom e mindenféle hiányokban bővelkedő századunkban éppen csillagok dolgában áll a legjobban az emberiség. Eggyel több meg sem kottyan, eggyel kevesebb észre sem vevődik.
És különben is, annyi más, sokkal közelebbi hírt kapunk nagyon is közvetlen veszteségekről. Az Etiópiában éhenhalt emberek számát százezer főre becsülik. A párizsi megállapodások óta sok ezer, békére vágyó ember pusztult el a dél-vietnami összetűzések során. A közel-keleti háború ugyancsak nagy kárt okozott emberéletben. Persze, ezekben a hírekben a tegnap még élő, terveket kovácsoló, igaz érzelmektől sarkallt ember egyéni arca nem jelenik meg. Beleolvad egy számadatba, eltűnik egy statisztikai jelentésben, akárcsak egy jeltelen tömegsírban. Nem tudhatjuk, mekkora a veszteség, amely mindannyiunkat ért. Lehet, hogy az eltűnt ember valamikor, többé sorra nem kerülő élete során az egész emberiséget érdeklő felfedezéssel állt volna elő, lehet, hogy egy hihetetlenül szép verssel, egy sohanem látott virággal, egy minden eddiginél ízletesebb gyümölcsfajta kitermesztésével lepte volna meg a világot. Vagy gyermekeket nevel, a holnapi világ építésének a gondjaival megbirkózni képes, egészséges, vidám, okos gyermekeket a földön, amely hazája, a Földgömbön, amely hazánk. Eltűnt és nem is tudjuk felmérni a veszteségünket, mert semmi mást nem tudunk róla, mint azt, hogy élt valahol, s az agyunkba vésődött térkép négyzetcentiméternyi négyszögén rögzítjük egy pillanatra a területet, ahol boldog volt, s ahol boldogok voltak azok, néhányan, akiket szeretett.
Az is lehet, hogy jobb így értesülnünk róla, így beleolvasztva az összefoglaló számadat személytelen közlésébe, mert ekképpen könnyebb elviselni a kor szellemével annyira ellentétes, haszontalan veszteségeket.
Oltalmazza az embereket, akik szülők reménységeiként jöttek a világra, és egy igazságosabb, békés világ reményében nemzenek gyermekeket.
Oltalmazza az emberi kultúrát, amely a szép ösztönös szeretetéből és olthatatlan tudásszomjból táplálkozik.
Oltalmazza a természetet, amely igazi lételemünk, és amely nélkül egyik legszebb fogalmunk, a szülőföld fogalma veszítene lényeges tartozékaiból.
Ha visszagondolok a cikk elején említett hírre, úgy érzem: nagy kár azért az eltűnt csillagért is, amely még nemrég ott pislákolt a Hattyú csillagképében, hatezer fényévre a Föld nevű, hányatott életű bolygótól. Mert, ha nem is tudtunk róla, azért hozzánk tartozott az a csillag, akárcsak az ismeretlen földön elesett, számunkra névtelen ember.
Megjelent A Hét V. évfolyama 2. számában, 1974. január 11-én.