Szerkesztőtársaimnak – mind a harmincezernek
Megnyugtatásukra közlöm, hogy ebben a városban – ahová A Hét küldött – igen jól érzem magam. Csak az a furcsa, hogy itt folyékonyabban beszélnek franciául. Első nap egy kissé szorongtam. De amikor egy igazi bennszülött (franciák is laknak Párizsban) megkérdezte tőlem, hol van a hogyismondják utca, azonnal megnyugodtam. Kiderült, hogy nem rí le rólam a vidékiesség, s azóta többször is szolgáltam értékes útbaigazításokkal gyanútlan párizsiaknak, akik azóta már valahol Bordeaux környékén járnak, és átkozzák a pillanatot, amikor hozzám, a tiszteletre méltó külsejű világfihoz fordultak tanácsért.
Sajnos a mítoszok közelről nézve szétfoszlanak. (A tartalmasakat persze újjá lehet építeni, most már valóságos dimenzióikban).
1.) Párizs szimbóluma, az Eiffel-torony alacsony. Mi eddig mindig mint jelképet láttuk, és a képeken, alulról fényképezve, sokkal nagyobbnak tűnt, úgy emelkedett a város fölé.
2.) A franciák általában jóindulatúak, de a legendás udvariasságról szó sincs. A legudvariasabbak, nevetni fognak, a gyermekek, mert azokat a szüleik terrorizálják udvariasságra. A felnőtteket viszont nem kényszeríti senki. Legfeljebb a feliratok: „Kérem, adja át a helyét az időseknek. Köszönöm”. Ez a „köszönöm” nagyon megható, de a franciák erőt tudnak venni érzékenységükön.
3.) A nők nem szebbek, mint nálunk…
4.) A középületek és a metró építésekor óriási pazarlást vittek végbe lépcsők dolgában, épp ezért egész nap mászni kell. Annyi energiával, amennyivel feljutsz a Chaillot-palotába, felmászhatnál a Szent Anna-tóhoz.
5.) A múzeumok csodálatosak, de a legtöbb francia ember nem teszi be oda a lábát, csak a fizetéséért. Azért is csak jegyeket árul (drágán), de rendszerint fogalma sincs a kiállított tárgyakról. A kérdezőnek ennek ellenére válaszol: azt, ami éppen eszébe jut. Ha kedved tartja – járj utána. A taxisofőr, ha a kiejtésedből észreveszi, hogy idegen vagy – márpedig azonnal kapcsol –, nem indítja be az órát (azt mondja, elromlott), és úgy megvág, hogy napokig kopog a szemed.
6.) Az üzletek gyönyörűek, az áru kivitelezése szívderítő, de sok minden nagyon drága. (Vannak olyan árucikkek, amelyek az itteni munkásfizetéshez viszonyítva is drágábbak, mint nálunk. Az autó persze olcsóbb (bár nagyon megdrágult), viszont a vendéglői árak (közepes szinten) annyiba kerülnek frankban, mint nálunk lejben. A választék tekintetében persze előnyben vannak. De belvárosban 15-20 franknál olcsóbb menü nincs.
Az emberek igyekeznek minden áron pénzt keresni, egyeseknek sikerül. Annyira, hogy privát utcák vannak, ahová nem szabad behajtani. Meglátogattam a Rothschild-bankházat, de kiderült, hogy nincs náluk kontóm. Furcsa. Egy „clochard” (csőlakó) meg akart vágni két frank erejéig, de mikor közöltem vele, hogy elég gyengén állok, azt ajánlotta, hogy forduljak az üdvhadsereghez, ott olcsón lehet aludni, és levest is adnak. Felvilágosítottam, hogy nekem napidíjam van, és különben is elég korán elvágták az utamat bármiféle keresztény üdvözülés felé, de azt felelte: sebaj, ő sem Krisztusban hisz, hanem a levesben. Ebben maradtunk. Vagyis mindenki a magáéban.
A metró viszont csodálatosan megszervezett intézmény. Egy tenyérnyi térkép s a földalattin elhelyezett feliratok segítségével teljes biztonságban lehet közlekedni, mert a város bármely részéről hazatalál az ember. Így teljes nyugalommal kószálok naphosszat az utcán, nem kell tájékozódni sem, mert amikor beesteledik, az első útbaeső metrólejárónál azonnal megtudja az ember, hogy hol van és merre tartson. Rövidesen a cikkeim is megérkeznek az UNESCO-évfordulóról (is), ez most egész hónapban aktuális. A következőt valószínűleg egy szcenográfiai kiállításról írom.
Különösen, ha sikerülnek a felvételek (még nem hívták elő, itt is lanyhán mennek egyes dolgok). Nagyon sok olyan ötletet láttam ezen a makettkiállításon, amit nyilvánvalóan a mi díszlettervezőinktől kölcsönöztek. Persze, virágot lopni nem bűn.
Megnéztem az őszi képzőművészeti tárlatot. Az absztrakt a végét járja (egy terem a 32-ből), óriási a felhozatal impresszionizmusban. Mintha most indult volna el az áramlat. Leadom hát a kéziratot és szeretettel üdvözlöm a lap minden szerkesztőjét-olvasóját.
Megjelent A Hét II. évfolyama 47. számában, 1971. november 19-én.
