Vajon mi a magyarázata annak, hogy az emberek, képzelöerejük megfeszítésével igyekeznek rendkívüli cselekedetekkel meglepni a világot, holott semmi sem annyira döbbenetes, mint mindennapi magatartásuk. A napokban például hírt kaptunk arról, hogy a Puerto Rico-ban újonnan elkészült 300 méter hosszú parabolikus antenna felavatása alkalmából a csillagvizsgáló munkatársai üzenetet intéztek a Messier–13 csillagkép esetleges lakóihoz. A tudósítás szerint nem is akármilyet: szuperüzenet repült a végtelen felé…
Eddig azt hittem: értek valamelyest az üzenetek osztályozásához, hiszen elég sokat kaptam, amióta nyomtatásban nyilvánítok magánvéleményt és mérlegelni tudom, melyiket lehet ablakba tenni és melyiket nem. De szuperüzenetről sohasem hallottam, s ezért erősen kínoz a kíváncsiság, hogy voltaképpen mit is üzentünk a Messier–13 esetleges lakóinak. Mert az említett hírből természetesen éppen ez, vagyis a lényeg hiányzik, ami e sajtójelenség gyakoriságát tekintve, kortünetnek mondható.
Kevésbé aggályoskodó ember könnyen napirendre térne a hiányzó üzenetszöveg felett, különösen, ha meggondoljuk, hogy e szellemi küldemény csak 24 ezer év múlva érhet el rendeltetési helyére. Ami pedig a választ illeti: pontosan 49 974 év múlva várhatunk rá… tehát várhatunk.
Az üzenetváltás sikere egyébként attól is függ, hogy a Messier–13 lakói, ha vannak lakói, szintén rendelkezzenek egy hasonló erejű, véletlenül éppen a megfelelő szögbe irányított antennával. És főleg attól, hogy megértsék felfogott üzenetünket. Egyszóval ez a portoricoi üzengetés nem látszik éppen olyan égető problémának és igazán nincs értelme bosszankodni azon, hogy nem tudom, mit sugároztak, az én nevemben is, a feltételezett távoli rokonoknak. Mégsem tudom elhessegetni a gondolatot, amely szüntelenül visszatér mint egy szemtelen, zsongó darázs: én mit üzennék oda, az űr végtelen sötétjébe remélt értelmes lényeknek, ha rám bíznák a szöveg megfogalmazását?
Mivel a mi üzenetünkből, bizonyára arra következtetnének, hogy mi érdekel leginkább bennünket, nyilvánvalóan azt kellene elmondanom, mennyire jutottunk mi, Földiek, az általunk eszményinek tekintett civilizáció megvalósításában. De hát hogyan lehetne ezt egy 3 perces üzenetbe sűríteni. És miként dönthetném el, hogy miről kell szólni és mennyit? Mennyit a szívátültetésről és mennyit az atomtöltetű rakétákról? Hány szót a komputerekről, és hányat az egymilliárdnyi írástudatlanról? Mennyit az átlagköltő szóbőségéröl és mennyit a golyószórók teljesítőképességéről? Mennyit a mérhetetlen gazdagságról, és mennyit a mérhetetlen szegénységről?
Hogyan találnám meg a helyes mértéket? Arról nem is beszélve, hogy elfogult vagyok, ítéleteim megfogalmazásában az érzelmeknek legalább olyan fontos szerep jut, mint a józan mérlegelésnek. Egyaránt hajlamos vagyok túlértékelni a jót és eltúlozni a rosszat. Féktelenül szeretni és közönyösségig fokozni a haragot. Nem is vitás: alkalmatlan vagyok a szuperüzenet megszövegezésére. Ezt a feladatot talán egy csodálatos, csillogó elektronikus agyra kell bízni. Nem emberre…
Megjelent A Hét V. évfolyama 52. számában, 1974. december 27-én.
