Ha egy orvos humoros formában fogalmazná meg a receptjeit, egy antibiotikum és egy szíverősítő közé ügyesen elhelyezett csattanóval, alighanem őrültnek tekintenék. Dr. L. J. Peter-t senki sem tartja hibbantnak, noha Receptex című újabb könyve, akárcsak az előző, amelyben a híressé vált Peter-törvényt megfogalmazta, rendkívül derűsnek látszó, csalóka olvasmány. Igaz, hogy a szerző nem orvos, hanem neves amerikai közgazdász, aki úgy véli: az ipari és üzleti élet vezetésében uralkodó állapotokról nehéz szatírát nem írni. A Peter-törvényről közzétételekor, vagyis valamivel több mint két esztendeje, beszámoltunk olvasóinknak. Emlékeztetőül egyetlen mondatban felelevenítem.
Arra a kérdésre, hogyan kerülhet sor annyi sorozatos baklövésre az amerikai gazdasági életben, Peter azt válaszolta: azért mert egy hierarchikus rendszerben minden alkalmazott arra törekszik, hogy feltornássza magát olyan szintre, amelyen már nem kompetens. A beosztásában megfelelő munkát végző ember addig-addig könyököl, míg olyan munkakörbe helyezik, amelynek az ellátása meghaladja képességeit. „Minden állásra van valahol egy olyan ember, aki képtelen azt hozzáértően ellátni – írja Peter. – Idővel az előléptetések eredményeként végül is kinevezik erre az állásra, ahol szamárságokat művel majd, megbotránkoztatja a beosztottjait és csökkenti a vállalat hatékonyságát.”
Peter újabb könyve is a menedzserekhez szól, s címének megfelelően recepteket ad, pontosan hatvanhatot. Ezek mindegyike arra tanítja az olvasót, hogyan védekezzen kompetenciájának elvesztése ellen, miként harcoljon ésszerűtlen előléptetésének a „megfúrásáért”, s ami a legfontosabb, hogyan váljon hozzáértő vezetővé. Nagyjából erről szólt az előző kötet is, csakhogy ezúttal a szerző a jelenségek mélyebb elemzésére vállalkozik. L. J. Peter hosszan taglalja azt az alkalmazottak soraiban honos indulatot, amely arra készteti őket, hogy igyekezzenek minél magasabbra felkúszni a ranglétrán. Peter szerint ez a hajlam olyan erős, hogy amikor nincs hierarchia, az emberek megteremtik. Ha másként nem megy, akkor legalább a házasságban. Mindkét házasulandó fél arra törekszik, hogy társadalmilag magasabb rétegbe nősüljön be, majd a házasságon belül akarja megteremteni és elfoglalni a rangfokozatokat, a vezető pozíciót akkor is, ha alkalmatlan erre a feladatra. Peter szerint Hamupipőke és a szép herceg házassága nem lehetett sokáig boldog. Nem valószínű, hogy az elnyomott mostohagyermek szerepében oly kiváló Hamupipőke hozzáértés híján megállta volna a helyét mint a hercegi palota úrnője. Lehet, hogy természetes eszét és emberségét tekintve bármely udvarhölgyet túlszárnyalta, de új funkciójában nem az érzelmeire, és nem mesébe illő szorgalmára volt szükség, hanem arra, hogy tudja, hogyan és ki előtt kell pukkedliznie.
A Hamupipőke-példára támaszkodva Peter könnyen érthető óvatossággal megpróbál kilőni néhány színes tollú nyilat a vezető tisztségeket elfoglaló nők ellen is, habár ilyen aránylag kevés van az Egyesült Államokban. Az említett példát általánosítva megkockáztatja azt az észrevételt, hogy az egyenjogúsítás eredményeként a nők is épp olyan inkompetensekké válnak, mint a férfiak. Komolynak szánt tréfás megállapításának az élét egy idézettel igyekszik elütni, A. Roth-ra hivatkozva: Amerika az egyetlen matriarchátus, ahol a nők egyenjogúságért harcolnak. Kate Millet-nek és a nők felszabadításáért harcoló mozgalmak többi vezetőjének természetesen egészen más a véleménye az állítólagos matriarchátust illetően.
Ám Peter kedélyes fejtegetései megborzongatják a lelket, amikor az elektronikus számológépek inkompetenciáját fejtegeti. Nemcsak az emberek, de a gépek is eljuthatnak (az emberek hozzá nem értése miatt) olyan használati szintre, amely meghaladja képességeiket. Vagyis az ember néha olyan problémák megoldását várja az elektronikus agytól, amelyre az nem alkalmas. De a gép más módon is félrevezető lehet. „Mivel a komputer lehetőségei messze meghaladták azt a képességünket, hogy okosan használjuk őket – írja Peter –, a bürokraták hada bonyolult kérdőíveket talált ki, óriási mennyiségű haszontalan értesülés összegyűjtésére.” Ily módon a viszonylag egyszerű problémák valóban annyira bonyolultakká válnak, hogy az elektronikus agyak sem tudják megoldani. Ám a legnagyobb veszélyt a szerző abban látja, hogy a gép képességeibe, tévedhetetlenségébe vetett hit mítosszá válik, s a legegyszerűbb feladatokat is kizárólag az elektronikus agyra bízzák, így a legtermészetesebb feladatok is több lehetséges eredményt kínáló analitikus funkciókká válhatnak. Arról nem is beszélve, hogy a legcsodálatosabb gép sem érti az áttételes vagy a képes beszédet. Nem csoda, de Peter sem tudja megállni, hogy a rengeteg példából ki ne válassza a legrégibbet, amely talán a legszebb is. Az elektronikus számológépek szellemi atyjának Charles Babbage matematikust tekintik, aki a múlt században élt, s egy szép napon a következő levelet írta Tennyson-nak: „Uram! A bűn víziója című, egyébként nagyon szép versének két sora így hangzik:
Minden pillanatban meghal egy ember,
Minden pillanatban egy ember születik.
Ha ez igaz lenne, uram, akkor a föld lakosságának a létszáma nyilvánvalóan sohasem változna. A valóságban a születések aránya valamivel magasabb, mint az elhalálozásoké. Azt javasolom tehát, hogy költeményeinek következő kiadásában lenne szíves ekként módosítani verssorait:
Minden pillanatban meghal egy ember,
Minden pillanatban egy és egyhatod ember születik.
Kérem, sir, fogadja legmélyebb tiszteletem stb.”
A jeles matematikus természetesen tréfált, de Peter nem kevésbé tréfás hangnemben arra figyelmeztet, hogy a bürokrácia térhódítása korántsem tréfa. Egyre több embernek jut csupán végrehajtó munka, egyre ritkábban hoznak önálló döntéseket, s mind jobban növekszik azoknak az alkalmazottaknak a száma, akik egész életüket lyukkártyák lyukasztásával, kérdőívek kitöltésével és haszontalan irodai szertartások celebrálásával töltik. A „mediokráciából” való szabadulásra Peter egyetlen utat lát: minden embert alkotóvá kell tenni. Persze könnyebb ezt mondani, mint megvalósítani, különösen olyan társadalmi viszonyok között, mint amelyekben a szerző megfigyeléseit végezte.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 13. számában, 1973. március 30-án.
