Az év utolsó két hónapja az irodalmi díjak kiosztásának az időszaka Franciaországban. A Goncourt, a Renaudot, a Médicis, a Fémina és egyéb díjakkal kitüntetett szerzők művei mellett az idén a kirakatokban megjelent egy vaskos, ezeroldalas kötet is, amelynek ez a címe: Az irodalmi díjak útmutatója. A rendkívül tanulságos könyvből kiderül, hogy a közismert díjakon kívül minden francia város, több ezer vidéki klub, akadémiák, tudóstársaságok és olvasókörök minden áldott irodalmi esztendőben csak úgy ontják a babérkoszorút, érmet és diplomát. A tekintélyes Haussmann-díjat például a telekügynökök szakmai szövetsége, a Drakkar-díjat egy illatszergyár, a Santé-dijat pedig egy limonádét forgalmazó vállalat adományozza.
A limonádé ezúttal nem átvitt értelemben kerül kapcsolatba az irodalommal. A nyilvános elismerés minden műfajra és minden szakterületre kiterjed. Van például olyan díj, amelyre kizárólag azok a szerzők tarthatnak igényt, akiknek a könyveiben tűzhányókról esik szó. Legalább egy tucat alapítvány osztogatja kegyeit az ételreceptkönyvek szerzőinek. Ez az irodalmi tevékenység – nyilván mivel annyira életízű – igen népszerű Franciaországban.
A sok ezer közül kétszázhetvenöt díjat a költők homlokának a megkoszorúzására szántak a nemes mecénások. A kézikönyv szerzője szerint manapság aligha él ennél több valóságos költő Franciaországban. A költészetből legalábbis nem. Az irodalmi díjak kézikönyvéből azt is megtudjuk, hogy ezek döntő többsége főleg az erkölcsi siker magasztos érzetét hivatott biztosítani a szerencsés kiválasztottnak. Anyagilag ugyanis nemigen húzzák ki őket a csávából. Igaz ugyan, hogy a Francia Akadémia nagydíja 36 ezer frankot hoz a kitüntetett prózaírónak és 15 ezret a megtisztelt költőnek, de a híres Goncourt-díjjal csupán egy jelképes 50 frankos csekket nyomnak az irodalmi maraton győztesének a markába. Ami pedig a nem kevésbé nagybecsű Teophraste-Renaudot díjat illeti, az csupán egy férfias kézfogással jár. Meg kell adni azonban, hogy azt a kezet valóban jeles szaktekintélyek nyújtják a boldog szerzőnek, s ez elég ritka, tehát értékes sajátossága az ilyen ceremóniáknak. Arról már nem is szólva, hogy a Contrepoint-díj szerencsés nyertese nemcsak hogy nem kap egy megveszekedett garast sem, de még ő kell fizessen minden zsűritagnak egy-egy frankot. Persze az elismerés felett érzett örömét nem lehet semennyi pénzzel megfizetni. Valószínűleg ezért nem is próbálják megfizetni.
Persze a diíjkiosztások mozgalmas időszakában az elégedetlenség is felüti néha a fejét. Nemrég egy örvendetesen fiatal, de elkeserítően ismeretlen szerző azzal vádolta a bizottságok egyikét, hogy beküldött könyvét el sem olvasták. Honnan tudhatták volna – mondotta –, hogy nem éppen az érdemes a kitüntetésre. A ravasz ifjú ugyanis sötétkamrában filmszalagot rejtett a könyv lapjai közé, s ez a fény hatására megbarnult volna, ha valaki egyáltalán kinyitja a könyvet.
De bebizonyosodott, hogy ez a gondolat a bizottság egyetlen tagjának sem jutott eszébe. Amikor perre került sor, a sarokba szorított zsűritagok azzal érveltek: ha minden könyvet el kellene olvasniuk, még étkezni sem lenne idejük. Ha tehát a bíróság kimondja, hogy a bizottságnak el is kell olvasnia a beküldött műveket, akkor azonnal lemondanak nemes tisztükről. És sértődöttségükben rámutattak egy valóban égbekiáltó igazságtalanságra: a töméntelen díj közül egyetlen egyet sem szántak az irodalmi ítélőbizottságok érdemeinek a jutalmazására. Soha senki sem kapott díjat azért, mert helyesen döntött a díjak kiosztásában.
Ez igaz. De az is igaz, hogy soha senkit nem büntettek meg azért, mert szórakozottan ítélte oda a babért. Az első irodalmi Nobel-díjat Sully Prudhomme-nak nyújtották át, alig 73 évvel ezelőtt. Ennél sokkal többet azonban ma már nem tud róla a világ. Legfeljebb azt, hogy Tolsztoj kortársa volt. Tolsztojé, aki nem kapott Nobel-díjat.
Megjelent A Hét V. évfolyama 52. számában, 1974. december 27-én.