Elmesélni egy cselekményre alapított film cselekményét könnyű kenyér, de háládatlan munka. Árt a filmeseknek, a mozivállalatnak, de elsősorban a nézőnek. Márpedig az Ostromállapot ilyen film. Costa-Gavras ismét gondoskodik arról, hogy a néző szinte mozdulatlanul, végsőkig feszített idegekkel részt vegyen a hatalmasokat kiszolgáló rendőrség, s a szabadság nevében küzdő városi gerillák, a „tupamarok” kegyetlen, gyilkos harcában.
Mert ez a film mindenekelőtt az Erőszakról szól. A tudományos módszerekkel megszervezett, korszerű öldöklő és kínzóeszközökkel felszerelt hivatalos erőszakról és az igazság nevében, de a szegénylegények észjárásával alkalmazott ellenerőszakról, amely ezen az úton törvényszerűen szintén kegyetlenségre kényszerül. És nem utolsósorban a rendező alkalmazta kíméletlen erőszak filmje is ez, amellyel az igazság világgá kiáltása érdekében kínpadra feszíti a nézőt. Mert a vállalási tanfolyamon villanyárammal megkínzott áldozat arcának premier-planba hozása például, a nézővel szemben elkövetett (jó szándékú) erőszak. S ezzel még nincs is vége. A művészet művelése bizonyos szuperérzékenységet feltételez. Nyilvánvaló tehát, hogy a kegyetlenség megjelenítése a művész önmagával szembeni kíméletlenségét is feltételezi.
Mindezt összeadom, s íme a végösszeg: a világ erőszakra épül, s az igazság érdekében kénytelenek vagyunk valamilyen formában, hajlamaink és kívánságaink ellenére erőszakosan cselekedni.
Ezért a filmbeli cselekmény összes részvevői (a nézőtéren ülőket is beleszámítva) nem aszerint sorolhatók az igazak vagy az embertelenek táborába, hogy erőszakosan cselekednek-e vagy sem. Az ismertetőjel: a barikád egyik oldalán azok állnak, akiknek természetes lételemükké vált a kegyetlen erőszak (noha a zsákmány oroszlánrésze nem is nekik, hanem gazdáiknak jut), a másik oldalon pedig azok, akik irtózattal, önmagukat kényszerítve folyamodnak erőszakhoz.
Az egymást kergető izgalmas jeleneteket, bármilyen figyelemreméltó szaktudással készültek is, hamarosan elfelejtjük, annál is inkább, mert a pusztán szórakoztató „krimifilmek” mesteremberei is lelkiismeretesen „megcsinált” látványos verekedésekkel, üldözési és gyilkossági jelenetekkel szolgálják meg a gázsit és a tantiemet. Ezeka filmek mégsem viselik meg túlságosan a néző idegrendszerét, a lelkiismeretéről nem is szólva. Elsősorban azért, mert a szerzők gondosan érzékeltetik: e borzalmak a gonosztevők vad, de szűk világát jellemzik csupán, s a bilincset lobogtató hivatalos erő mindig a törvény és az igazság oldalán lép közbe, tévedhetetlenül, sikeresen. A hullák számától eltekintve, az utolsó kockákat változatlanul happy end-felvételek számára őrzik. Costa-Gavras filmjeiben a hivatásos gyilkosok egyben hivatalos gyilkosok, akik a törvény és a rend nevében az igazságot feszítik a legmodernebb vallató eszközökkel felszerelt kínpadra. A végkövetkeztetése pedig ez: a világ, amelyről a film szól, a kegyetlen erőszak igazságtalan világa.
Mindenkinek el kell döntenie: vállalja -e elsősorban az önmaga feletti erőszakot, félelmének és irtózatának a legyűrését, hogy erőszakosan szembeszálljon az erőszakkal.
Mindenki a maga módján. S ez a rendező számára sem könnyű. A minap cikket írtam a mozambique-i eseményekről, amikor is a portugál gyarmatosítók rohamosztagai kipusztították egy falu teljes lakosságát. Meg kellett volna írni, amit a zsoldosok maguk meséltek el: a mészárlás során egy állapotos néger asszonyt megkérdeztek, lányt vagy fiút hord-e a méhében? S miután a szerencsétlen nem tudta megmondani, rohamkéssel felmetszették a hasát és megmutatták neki a gyermeket. Azt is el kellett volna mondani, hogy a mészárlás után a katonák levágott gyermekfejekkel futballoztak. És közölni kellett volna a fényképet, amelyet a gyilkosok készítettek áldozataik lefejezéséről, a családi emlékalbum számára. Ám az erőszaktól való irtózat, amely a magam emlékképeiből fakad, nem engedte, hogy leírjam ezeket az eseményeket. Nem akartam ráerőszakolni a kegyetlenségtől szintén irtózó olvasóra a valóság borzalmait. Most, az Ostromállapot után érzem, hogy elsősorban önmagam kíméléséért hallgattam, és hallgatni hiba. A gyilkosnak nem szabad hasznot húznia az erőszaktól való ösztönös idegenkedésünkből. Az igazságtalan erőszakkal szemben mindannyian kötelesek vagyunk, a rendelkezésünkre álló eszközökkel, erőszakosan élni még a magunkkal szembeni erőszak árán is. Elsősorban ezt értettem meg Costa-Gavras filmjéből.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 41. számában, 1973. október 12-én.
