Hosszas ásatások árán a tudósok ékírásos égetett agyagtáblára bukkannak: a szerencsés esemény felvillanyozza a régészeket. Radioaktív karbonnal megállapítják a lelet korát, komputerekkel megfejtik a szöveget, és kiderül, hogy a háromezer évvel ezelőtti krónikás az uralkodó kedvenc lovának a nevét örökítette meg az utókor számára. Az íródeákok a századok során részletesen beszámoltak a Szép Fülöpök, az Erős Ágostok és mindenféle Frigyesek olyan csatáiról, amelyeket őfelségéik ép bőrrel úsztak meg, s ezért győzelemként lehetett eladni őket az utókornak. Arról azonban nemigen írtak, hogy őfelségéik népe miként vészelte át a békés éveket az adóprés alatt, a hatalmas lovasszobrok árnyékában. Mindenki tudja, hogy a hastings-i csatára készülve, Hódító Vilmos fordítva vette fel a páncélingét, s ezzel új babonával ajándékozta meg az emberiséget, noha az emberiségnek annak idején talán semmi más nem hiányzott oly kevéssé, mint éppen egy újabb babona. Viszont senki sem jegyezte fel, hogy milyen volt a termés abban a nevezetes 1066-os esztendőben.
A vállalkozó kedvű normann herceg hanyag hadiöltözete akkor jutott eszembe, amikor puszta szakmai kíváncsiságból összehasonlítottam az utóbbi fél hónapban a világsajtóban megjelent hírek terjedelmét és elhelyezését fontossági sorrendben. Kiderült, hogy a vastag betűs címekkel ékesített fegyveres összetűzésekről, merényletekről, megfeneklett vagy eleve elutasított tárgyalásokról, újabb föld alatti atomrobbantásról és egyéb erőfitogtatásokról szóló beszámolók között szinte teljesen elsikkadt egy olyan esemény, amely emberek millióinak a számára az életben maradást jelenti: A Sahelben esik az eső!
Igen, egy mondat az egész: A Sahelben esik az eső! Mert a Szahara peremén fekvő Sahel-zónában, amely hat afrikai országban terül el, nyolcadik éve pusztít a szárazság. 1967 óta ez a vidék krónikus csapadékhiányban szenved, s az éhínség halálos áldozatainak a számát nem is ismerjük. Egyedül Etiópiában, amely nem is tartozik szorosan ehhez a vidékhez, több mint 100 ezer ember halt éhen. Ebben az esztendőben, összefoglaló becslés szerint, közel 15 millió embert fenyegetett az éhezés, a pusztulás. A legelők felperzselt csataterekhez hasonlítanak, s a büszke maszájok, Afrika híres nomád marhatenyésztői, az elhullott állatok hófehér csontjaival szegélyezett ösvényeken a városok felé indultak, noha azelőtt semmiféle rendelettel nem lehetett rávenni őket, hogy a központok környékén telepedjenek le. Mauritánia állatállományának kilenctizede elpusztult.
A l’Humanité Dimanche tudósítója feljegyezte egy öreg tuareg szavait: „Gyermekkoromban az apám megtanított, miként védekezzem a kígyók és skorpiók ellen. Évekkel ezelőtt még ezek jelentették a legnagyobb veszélyt az óvatlan vándor számára. Ám ebben az iszonyú szárazságban még a kígyók is eltűntek, három hónapja eggyel sem találkoztam.“
A kétségbeejtően kék égből kegyetlenül tűző nap hatására a Szahara lassan, de visszavonhatatlanul terjeszti ki holdbéli tájakra emlékeztető homokbirodalmát délre és kelet felé… S a homok alatt, bármi történne is ezután, nem sarjad többé fű, kiszáradnak a lapos koronájú fák, és az ember talán örökre elhagyja ezt a vidéket.
Persze a világ azért igyekezett segíteni, főleg az utóbbi esztendőben. Ám ez a segítség alig elegendő a tömeges éhhalál megakadályozására. Az aszály következményeinek elhárítására, a program első szakaszában 3 és fél milliárd dollárra lenne szükség. Pontosan annyira, amennyit a világ 8, igen, teljes nyolc nap alatt költ fegyverkezésre. A bizalmatlanság ugyanis nagyon sokba kerül…
Pedig a sivatag megfékezése igen fontos lenne. A homok nemcsak a maszájok földjét pusztítja, hanem A FÖLDET. A mi Földünket. Az emberek Földjét.
A Sahelben esik az eső. Nyolchasábos, vastag betűkből szedett cím helyett így elevenítem fel, íme az elsikkadt örömhírt: A Sahelben megeredt az eső! Bárcsak tartós lenne…
Megjelent A Hét V. évfolyama 39. számában, 1974. szeptember 27-én.