Két hamburgi kereskedő, herr Böhm és herr Vladi meglepő árucikkel rukkolt ki: lakatlan szigeteket ajánlanak megvásárlásra. A cég pontos árjegyzéket közöl, megjelölve a vásárlásra ajánlott szigetek földrajzi fekvését, éghajlatát és természetesen az árát. Persze nem akármilyen lakatlan sziget kerülhet a Böhm és a Vladi-cég üzletének a polcaira. Az említett urak komolyan veszik a vállalkozást, hiszen valóban abból akarnak megélni. Az eladásra szánt sziget tehát a következő követelményeknek kell hogy megfeleljen: könnyen elérhető legyen légi vagy vízi úton; bőséges növényzet fedje, legalább egy forrás biztosítson jó ivóvizet; kellemes éghajlata legyen, kívül essen a tájfunok és földrengések zónáján. Ám egy utolsó kívánalom, pontosabban annak a megfogalmazása a legtöbbet mondó: a szigetnek olyan vidéken kell elterülnie, ahol valamelyes politikai stabilitásra lehet számítani. Ez a „valamelyes“ meghatározás a szívemig hatolt. Egyből leszűkítette az abszolút nyugalom megvalósíthatóságának optimista ígéretét.
Nincs olyan része a világnak, ahol ne kellene korlátoznunk a csend iránti mohóságunkat.
Így aztán nem csoda, hogy alig 200 sziget, pontosabban szigetecske felel meg a Böhm és Vladi-cég által megszabott követelményeknek azAtlanti-óceán északi és a Csendes óceán déli vidéke között. Kétszáz lakatlan sziget, kétszáz néhány négyzetmérföldnyi nyugalmas hely a Glóbuszon, ahol nincs sem szennyeződés, sem erőszak, nincsenek gyenge filmek és közlekedési problémák, nincsenek hajnalban szőnyeget poroló szomszédok, üvöltő televíziókészülékek, villódzó fényreklámok, ki nem elégíthető ambíciók, és főleg nincsenek veszedelmes kísértések. Egyszóval csend van és nyugalom reggeltől estig, estétől reggelig. Valahol a láthatáron túl, túl azon a vonalon, ahol az óceán kékje sejtelmes-ködösen beleolvad az ég kékjébe, valahol messze, ott van a nyüzsgő, millió gonddal küszködő emberiség, a szüntelenül tevékenykedő, örökké fúró-faragó emberiség: munkájával legyűri a nap problémáit, hogy azonnal szembetalálja magát a zseniális megoldásokból előburjánzó új problémákkal. Minderről szó sem lehet a Böhm és Vladi urak jegyzékén szereplő szigeteken, ahol az állandó madárcsicsergést szerződésben biztosítják.
A hamburgi cég ajánlata rendkívül meggondolkoztatott. Biztosan jót tenne nekem egy kis csend és nyugalom, egy alapos elvonókúra magam és a világ mindennapos gondjaitól. Se újság, se rádió, se leadási határidő, se főszerkesztő, se villanyszámla. Bevallom őszintén, egy pillanatig, egy röpke pillanatig megfogamzott bennem az elhatározás: üsse kő, vásárolok magamnak egy lakatlan szigetet. Akár ennek a jegyzetnek a honoráriumából.
Aztán mégis meggondoltam magam. Inkább egy villamos húsdarálót veszek a feleségemnek, az is biztosít egy kis nyugalmat fasírozottkészítési napokon. Az ember ne legyen telhetetlen. Mert lakatlan szigetet vásárolni mégiscsak pazarlás lenne részemről. Nem bírnám sokáig a csendet, a nyugalmat, az idegtépő hírek és a szenvedélyes viták hiányát, azt, hogy napokon, heteken, hónapokon keresztül senki se szidjon, senki se bántson, senki se lökjön oldalba barátian, biztatón. És nem tudnám elviselni, hogy napokon, heteken, hónapokon kérésztül senkit se szidjak, senkit se bántsak, senkit ne bökjek oldalba barátian, biztatón.
Nem tudnám elviselni, hogy a láthatáron túl, túl azon a vonalon, ahol az óceán kékje sejtelmes-ködösen beleolvad az ég kékjébe, három és fél milliárd ember nélkülem verekszik meg a napi gondjaival, nélkülem győz és bukik, nélkülem nevet és sír. Nem tudnám elviselni. És nem is hiszem, hogy távollétemben jól mennének a dolgok.
A Böhm és Vladi ne számítsanak rám. Nem veszek lakatlan szigetet.
Megjelent A Hét V. évfolyama 3. számában, 1974. január 18-án.
