Párizsban szenvedélyes igyekezettel elégítik ki a turisták emlékeket gyűjtő szenvedélyét. Minden nevezetes középület, emlékmű közelében ezerszámra árusítják a környéket ábrázoló festmény-reprodukciókat, a Panthéon-levélnehezéket, a Diadalív-tolltartót. A „souvenir” minden árban kapható, és mindenáron rá akarják tukmálni a látogatóra. Az üzletmenet ebben a kereskedelmi ágban virágzó, nem függ a Közös Piac bonyodalmaitól. S az emléktárgyak kissé pótolják vagy kiegészítik a turisztikai útmutatót, amely ellen előbbi levelemben kissé hevesen kikeltem. Mi bajom van nekem tulajdonképpen a,.Michelin”-nel, amely mégiscsak jó arra, hogy tájékoztasson: mikor építették a St, Germain des Prés templomot és mikor a III. Sándor hidat. Ha jól meggondolom, végeredményben azt nehezményezem, hogy rám akarja erőszakolni a maga értékrendjét.
A L’Hotel de Cluny (múzeum) egyike annak a két, XV. századbeli főúri lakásnak, amely még épen maradt Párizsban. A kiteljesedett gótika csodálatos műremeke. Miniatűr feudális várkastély, tornyokkal, várfallal körülvéve, s a tető alatt körbe futó kőerkéllyel az őrjárat számára. Mindez azonban már eredetileg sem szolgált hadicélokat. Lakóhelynek készült, és a középkori várkastélyoktól eltérően valóban lakályos.
Belépek a kapun a forgalmas utcáról, és a középkorban találom magam. Az éles szögben összefutó háztetők, a kör alakú torony, a reneszánszt közvetlenül megelőző kései gótika díszítő elemei csodálatos egységben idézik lel Villon korát. Órákig elüldögéltem a „díszudvarban”, a csigával működőkút mellett, s azon tűnődtem, miként sikerült a kor művészeinek elkerülni a zsúfoltság, a túldíszítettség impresszióját a kőcsipkék, a keskeny, tekergő feliratos zászlócskák, a színes vitrók ellenére.
————-
A Cluny-ház, a Michelin szerint, kétcsillagos látványosság. És kétcsillagos a XIX. század végén megkezdett és 1919-ben elkészült Sacré-Coeur bazilika is, amely szörnyű városrendészeti tévedés. És nemcsak az. Impozáns, mondja az idegenvezető szakkiadvány. Igaz. Megszámlálhatatlan lépcsőn lehet eljutni a román-bizánci stíluskeverékből ihletett beton-kolosszushoz kissé elnyújtott, a kisázsiai moszkeákat idéző hatalmas tőkupolát négy más kupola vesz körü1, végül egy ötödik, fordított körte alakú díszíti a valóban igen magasra sikerült harangtornyot. Odabent, a véget nem érő sima betonoszlopok felett, a mennyezet kellős közepén félelmetes sötét lyuk tátong: a kupola belseje, Sötét, mint egy alagút, nem látni, hol ér véget, s ez lokozza a magasságérzetet. Az oltár: díszek ellenére az épület rideg, nyomasztó. Ebben a borzongató egyházi kazamatában, gondolom, erős hinni akarással sem lehet istenre találni, Legatábbis nem olyan istenre, amely betöltené a hívő lelkét. Mert ahhoz elmélyülésre van szükség és egy gigantikus metró-állomáson nem lehet gondolatokba merülni. Még akkor sem, ha tudom, hogy ebben a toronyban van a világ legnagyobb harangja, a Savonade: 19 tonna. Akkor sem, ha tudnám (elfeledettem), hogy a kőkupola teteje ennyi meg ennyi méterre van a padlótól. Ha arra gondolok, hogy a Tour St. Jacgues, egy hajdani templom egyetlen épen maradt része (I. Ferenc idejében épült), egycsillagos látványosságnak számít csupán… Órákig ácsorgok előtte, s felejthetetlen élményt meg egy makacs náthát köszönhetek építőjének.
Persze nem a Michelin bánt engemet. És eszem ágában sincs bárkit is bántani. Egészen másról, sokkal komolyabb dologról van szó. Ebben a csodálatosan szép városban világosabban érzem a változó korok mindig megújuló városrendészeti drámáját, mint eddig bárhol.
————–
Az igazi gondok a múlt század hatvanas éveiben kezdődtek, az ipar, tehát a polgárság fellendülésének időszakában, amikor a lakosság létszáma gyors ütemben növekedett. Párizs prefektusa, Haussman báró, egész utcasorokat radírozlatott ki a középkori és a reneszánsz Párizsból, és széles, egyenesbulvárokat építtetett. A történészeknek még mindig nem sikerült egészében felmérniük mindazokat az építészeti műkincseket, amelyek a korszerűsítési terv áldozatául estek. Persze a gyakorlati, az azonnali szükségletekre hivatkozó érvek, legalábbis számszerűen, éppen olyan súlyosak, mint az ellenvetések. Bele kellett nyugodni, hogy a továbbélés áldozatokat követel.
És természetesen modern formákat. Az ipar nyújtotta új építészeti anyagok, a vas és a beton nagy lehetőségekkel kecsegtetett.
Mit hozott az építészet művészetében ez az újkorszak, egy olyan városban, ahol az elmúlt századok művészetének még mindig számos tanújele áll?
A monumentalitást – válaszolják a szakkönyvek tudós szerzői. Igaz, ha a méreteket tekintjük mércének. Ha különböző korok építészetét singget lehet mérni. A Boulevard Haussman káprázatosabb látvány, mint a Marais-negyed keskeny utcáiban elhelyezett reneszánszkori rezidenciák. Csakhogy ez az új, műszaki képességeitől bódult korszak, eddig ismeretlen anyagi lehetőségek birtokában, technikai csodákkal kápráztatja el önmagát.
A századforduló nagy nemzetközi kiállítására készülő Párizsban felépült a Grand Palais de Champs-Éliseé, amely – nem vitás – nagyobb, mint a St. Germaine 1‘Auxerrois templom. Csak éppen jellegtelen. A súlyos kő- és betonhomlokzat fölé félhenger alakú, légies üvegtető emelkedik. Mintha egy nehézpáncél vértezetbe öltözött lovag sisak helyett Girardi szalmakalapot viselne. A Schneider-Creuzot üzemek öntödéiből kiáramló vasfolyam látványa emlékművekre ihleti a városatyákat. Felépítik a teljesen fémből készült III. Sándor hidat. Vasba öntött domborművekkel. sokágú barokk kandeláberekkel, bájosan mosolygó rézangyalkákkal. Végre alkalom nyílt arra, hogy megállapittassék: hány vasból készült virágfűzért és hány rézangyalkát lehet elhelyezni négyzetméterenként… Kiderült, hogy sokat, és nagy lehetett az öröm. A híd két oldalán szárnyas lovak ágaskodnak. Az oroszlánoktól nyüzsgő kőoszlopra, számos országos és városi nagyság neve alá felvésték az építő nevét is, de a híd kartáján három méerenként olvasható a kohászati iparvállalat (vasba öntött) névjegye.
És elhatározták, megmutatják, mit lehet művelni a betonnal: felépépíték a Sacré-Coeurt, végtelenbe vesző, hideg oszlopokkal, cukrásztorta kupolákkal, az óriási harangot befogadó óriási toronnyal. És nagy volt az öröm. Odavésték a falra. hogy mekkora tömeg tetszésnyilvánítása közepette avatták lel.
——–
A Luxorból hozott obeliszk, a Place de la Concorde fő ékessége, sok mindent megmagyaráz. Az ember azt várná, hogy a hieroglifákkor teleírt oszlopszéles talapzatán a harminchárom évszázaddal ezelőtt fogant üzenet fordítását olvassa, annál is inkább, mert a hieroglifák megfejtője, Champollion francia tudós volt, Ehelyett az alapzat felirata a következő szöveggel serkenti ámulásra a nézőt: „Ezt a Luxorból átszállított obeliszket őfelsége LajosFülöp Király jelenlétében, Lebas tengerészeti mérnök úr emelte erre a talapzatra, óriási tömeg éljenzésének közepette“. A talapzat másik háromoldalára pedig aranyozott műszaki rajzokat véstek, amelyek híven ábrázolják a 220 tonnás, 23 méter magas obeliszk lebontását Luxorban, a csigarendszert, amellyel elhelyezték a hajón, az emlékmű fekvését a hajótestben, a másik csigarendszert, amellyel a talapzatra állították, a… na, mindegy.
Illetve dehogyis mindegy. Mindannyiunk ismereteinek java része olvasmányokból származik. És ilyenkor derül ki, hogy milyen könnyen fogadjuk el a mindenkori győztes véleményét a legyőzött érveivel szemben, annál is inkább, mert az utóbbiakat rendszerint elfelejtik ismertetni az utókorral. A Michelin elmondja, hogy Eiffel természetes nagyságú rajzai ötezer ív papíron terültek el. Az oszlop súlya 7000 tonna. Aztán számos adat következik az emeletek magasságáról, a napsugarak melegének hatására előálló ferdülési szögről stb. Végül pedig idézi Eiffel mérnök lelkes reklámjelszavát: „Franciaország lesz az egyetlen nemzet, amelynek a zászlaja 300 métermagasságban lobog”. A látványosság természetesen háromcsillagos. Egyetlen mondat említi meg a „Háromszázak nyilatkozatát”. Neves írók és művészek tittakoztak annak idején a torony felépítése ellen. Eddig magam is gyakran elmosolyodtam, amikor ez az epizód szóba került. Lám, a nagy elmék, a kiváló esztéták is tévedhetnek. Az idő nem igazolta őket. A torony áll, és a nagy világváros közismert „gyári védjegyévé” vált.
———–
Bocsánat Zola úr, bocsánat Maupassant úr. Bocsánat, uraim. Őszintén restellem tudatlanságom tudálékos mosolyát. Mint annyiszor életemben, ebben az esetben is elhamarkodottan fogadtam el a győztes egyoldalú érvelését, önök tudták vagy sejtették, hogy a diadalmasan tetteké ívelő technika kora a maga műszaki képességeinek a fitogtatásával válaszol az elmúlt korok dicsőséges építőművészetére. Hétmillió kiló vasidom tökéletes összeszerelésének a látványa elfeledteti a kötelezettséget, amelyre a szerény, magányos (egycsillagos) St. Jacques torony emlékeztet. A műszaki akrobatika nem válasz a művészetre, amelyet zseniális pallérok hagytak nagyszerű és nyugtalanító örökségként e csodálatos városra.
Ebben o városban (semmiféle városban a világon) nem szabad elhelyezni a térre gyatrább művet, mint amilyet az elődök emeltek. A technika nem érv a művészettel szemben. Csak a formájában és tartalmában új, ám legalábbis egyenértékű művészi alkotással lehet továbbadni a stafétabotot.
Ez persze nem könnyű feladat. Egy pillanatig arra gondoltam: be kár, hogy nem vagyok szobrász, festő, építész. Milyen nyomasztó szorongást okozhat ekkora felelősség azoknak a lelkében, akiknek hivatása egy új, a nagy elődökéhez mérhető stílus, látásmód, ízlés kialakítása. Aztán belém nyilallt a felelősség rám eső részének a tudata. Nem fohászkodnom kell, hanem ijesztgetni azokat, akik most éppen egy rajzpapír fölé hajolva húzzák azt a vonalat, amely alig néhány hónap múlva talán évszázadokra, betonba öntve visszavonhatatlanul megszabja egy épület, egy tér vagy akár egy kor arculatát.
———–
A vastorony aljában elhelyezett bódék egyikéből, a francia nők jellegzetesen dallamos, megkapó hanghordozásában szólítanak meg:
– Monsieur, négy frank egy Eiffel-torony.
– Köszönöm. Drága…
Párizs, 1971. október 17.
Megjelent A Hét II. évfolyama 50. számában, 1971. december 10-én.
