A valóságban megtörtént megdöbbentő esemény hírére gyakran (s néha őszintén) így kiáltunk: Hihetetlen! A jól felépített dráma fordulatos meséjét sohasem találjuk hihetetlennek. Az élet néha mégis versenyképes a gyakorlott technikájú drámaíróval az élethűség hangulatának a megteremtésében, amikor az események logikus egymásra épülése megvilágosodik, s kirekeszti a véletlenszerűség, a fátum látszatának misztifikáló hatását. Az események mozaik-töredékeinek helyes összeillesztése, az összefüggések láttatása, az ankétot készítő riporter legfontosabb dolga. Elsősorban ennek az alapvető feladatnak tesz eleget látszat-higgadtságba burkolt szenvedélyességgel Rostás Zoltán Nyárádköszvényesen készült tévé-ankétjában. Világosan összegezte a történteket, a tragédia feltehető okait, és szinte szinte a nézőre bízta a bemutatott emberek jellemének, szerepének, sőt bűnrészességének a megítélését is.
Kényelmetlen, nyomasztó, szellemi ajándék, de amit Rostás magára vállalt, azt nekünk sincs jogunk elutasítani. Olyan feszült figyelemmel követtem ezt az ankétot, mint a hajdan valamelyik jó neorealista filmet. Csakhogy ezúttal tudtam, hogy a szereplők a felvételek után nem az öltözőbe mentek lemaszkírozni, hanem tovább élik a tragédiájukat. Mindannyian. A legbűnösebbnek látszó László Boldizsár is.
Igyekszem számot adni arról, miért nem engedett fel bennem a szorongás az ankét után bemutatott zenés műsor alatt sem. Igaz, hogy igaz történetről van szó, de egyben kétségtelenül ritka és elszigetelt esetről. Az emberek általában nem igyekeznek agyonütni a feleségüket csak azért, mert az „nem jön ki“ az anyóssal, s nem válnak meg emiatt az életüktől. Az ilyenfajta nézeteltérések a legrosszabb esetben váláshoz vezetnek. A halált csak a ponyvaregényíró hatásvadászó erőszakossága tuszkolná be a színre. A Nyárádköszvényesen lezajlott szicíliai ízű tragédia azonban költött példabeszédnél sokkal meggyőzőbben bizonyítja, milyen végzetes elváltozásokat okoz a vak hit az akarnok fanatikus és fanatizált ember lelkében egyaránt. Hogy ennek hatására a minden áron uralkodni vágyó ember a legjámborabb gondolatot is ürügyül használhatja fel hiszékeny és gyenge emberek megalázására, a gyűlölet és a bosszú eszmei igazolására.
A történelem során rendszerint a felebarát szeretetre és az emberiség javára hivatkozva gyújtották meg a gondosan rakott máglyákat. Bármennyire felkavart ez a tévéankét, összhatása mégis erőt adó, mert nem az öngyilkosság „szenzációs“ története került előtérbe, hanem az a fokozatosan végbement eszmélési folyamat, amelynek során az Elekes család tagjainak nagy többsége (és mások is a faluban) felszabadultak, felszabadították magukat László Boldizsár hatása alól. A kétségbeesésbe kergetett vő halála utolsó állomása volt csupán a prédikátor elkerülhetetlen hitelvesztésének. A falubeliek régen elfordultak tőle, és ez nem csupán egy helyi történet, hanem kultúrtörténeti jelenség.
Az egyéni szabadsághoz való jog felismerése ugyanis mindenekelőtt műveltség kérdése. A „világiak“ hozták be a faluba azt a tudatot, hogy minden felnőtt embernek jogában áll úgy gondolkoznia és berendeznie a maga életét, ahogyan azt jónak látja, az ország lakosai által együttesen elfogadott törvények keretében. Ezek a „világiak“ traktorosok voltak. „Akkor léptek fel“ – meséli az egyik Elekes lány – s ezzel a kifejezéssel önkéntelenül is jelzi: ezek a legények nemcsak a gépeket sorozták be a faluba. A kor szellemét is hozták. Lehet, hogy nem tudták szabatosan megfogalmazni, de úgy „léptek fel“, hogy ettől szélesebb lett a láthatár. Nem tudom miért, de a műveltség terjesztéséről szólva (s gyakran szólunk róla) valami általános, megfoghatatlan, lemérhetetlen, elvonatkoztatott foglalatosságra gondolunk, amelyet az arra hivatottak művelnek, művelgetnek.
Szomorú, hogy egy dolgos ember értelmetlen halála figyelmeztetett ismét arra, hogy a műveltség terjesztése néha a szó szoros értelmében is élet-halál kérdése lehet. De a sötétségben, a szorongásban eltöltött, természetes halállal végződő életek ritkán felszínre kerülő tragédiái nem kevésbé elszomorítóak. Ezért a világosság terjesztése nem kizárólagos szakma. Mindenkinek a hivatása kell hogy legyen. Mert mindenki szomszédja valakinek.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 43. számában, 1973. október 26-án.