Az Európai Közös Piac Tanácsának Dublinban megtartott értekezletén tulajdonképpen csak egy napirendi pontot, „az angol kérdést” vitatták meg alaposan. Az ügy fontosságát tekintve, a megbeszélésekre eljöttek a közösség országainak a miniszterelnökei, valamint Valéry Giscard d’Estaing, Franciaország államelnöke. Az értekezlet munkálatainak a befejezése egybeesett Harold Wilson angol miniszterelnök születésnapjával, és a magas rangú résztvevők hatalmas tortát ajándékoztak az ünnepeltnek. A Daily Express című angol lap, az értekezlet eredményeit mérlegelve, nem hagyhatta ki a kínálkozó publicisztikai poént: „miniszterelnökünk akkora szeletet vágott ki magának a közös piaci tortából, amekkorát kívánt”. De a lap vezércikkírója tudja, hogy a Dublinban megvitatott kérdéssel kapcsolatban az angolok nem ismernek tréfát, s ezért a torta-példázattal ellentétben ezzel a kevésbé derűlátó következtetéssel zárta elemzését: „Az egyezmény, amely a közösségi költségvetésből Angliára háruló anyagi terhekre vonatkozik, kompromisszumot jelent, s azt Wilson kénytelen volt elfogadni, mert sürgeti az idő és a tárgyalások megszakításától is félt.” Ez a megállapítás ünneprontó ugyan, de legalább tárgyilagos.
Az „angol kérdés” adatai tulajdonképpen két időpont közé rögzíthetőek: a labourista kormány 1974. június negyedikén, a luxemburgi értekezleten nyújtotta be kérését a Közös Piachoz való csatlakozása feltételeinek a felülvizsgálására, és ez év nyarára tűzte ki azt a népszavazást, amelynek során Nagy-Britannia állampolgárainak el kell dönteniük: megmarad-e az ország a nyugat-európai gazdasági közösség keretében, vagy – az angoloknak annyira kedves kifejezéssel élve – a splendid isolation-t, a fenséges elszigeteltséget választja.
Az előzményeket néhány sorban összefoglalhatjuk:
Anglia az „európai” beállítottságú Edward Heath konzervatív kormányzásának idején csatlakozott az Európai Közös Piachoz. Az országban annak idején (most is) erősen megoszlottak a vélemények ezzel a politikai döntéssel kapcsolatban. Az akkor ellenzéki labourista párt nem ellenezte határozottan a csatlakozást, de hevesen támadta a kormányt a belépéssel járó kedvezőtlen feltételek elfogadása miatt. Választási küzdelme során a labourista párt megígérte a feltételek újratárgyalását s végül azt is, hogy népszavazásra bocsátja a Közös Piachoz való csatlakozás kérdését. Edward Heath kormánya elsősorban az ország gazdasági helyzetének veszedelmes leromlása és a szakszervezetek követeléseivel szemben tanúsított merevsége miatt bukott meg, s az eredeti határidőnél nyolc hónappal hamarabb megtartott választások után a labouristák átvették a kormánykereket. Egy olyan országban, ahol az emberek erősen számon tartják a választási ígéreteket. És könyörtelenül bemutatják az annak idején aláírt, s most lejárati határidejükhöz közeledő politikai váltókat.
Harold Wilson kormányának tehát ki kellett tűznie a közös piaci tagsággal kapcsolatos népszavazást. Pedig nem szívesen tette. Londoni politikai körökben ugyanis senki sem biztos abban, hogy az angolok majd a Közös Piachoz való csatlakozás véglegesítésére szavaznak. Márpedig egy ilyen döntést a Wilson-kormány valószínűleg nem vészelhetne át. De a népszavazás megtagadása is veszélyes lett volna a számára. Shirley Williams asszony, a Wilson-kabinet minisztere, aki feltétlen híve Nagy-Britannia csatlakozásának a Közös Piachoz, egy interjúban kijelentette, hogy a kormány megbukott volna, ha megtagadja a referendumot. Márpedig ez a népszavazás – mondta Shirley Williams – feltétlenül politikai konfliktusokhoz vezet majd, még a kormányon belül is. De nem volt más választás. Ezért az angol miniszterelnök néhány héttel ezelőtt kijelentette: noha kormányának többsége azt javasolja majd az angoloknak, hogy a végleges csatlakozás mellett szavazzanak, az ellenkező véleményt képviselő miniszterek a népszavazást megelőző kampány során nyilvánosan kifejthetik az európai tagság elutasítására vonatkozó érveiket.
Így alakult ki Angliában az a furcsa helyzet, hogy a konzervatív párt, amely „beiratta” az országot a Közös Piacba és a labouristák, akik ezt annak idején mint elhamarkodott lépést a szemükre vetették, egyaránt félnek attól, hogy az angol nép, gazdasági és érzelmi okokból, nem szavazza meg az országnak az Európai Közösséghez való elkötelezését. Tehát ha Wilson nem kapja meg a szükséges szavazattöbbséget a csatlakozáshoz, ez egyben a konzervatívok vereségét is jelentené. Persze még ez sem ilyen egyértelműen igaz, mert a csatlakozás hívei és ellenfelei mindkét pártban jelentős tömeget képviselnek.
Ebben a furcsa helyzetben a labourista kormány és párt tagjainak egy része elégedetten, mondhatni örömmel veszi tudomásul az ellenzék politikai manővereit. Például: az „Európa-párti” konzervatív képviselők először is megtámadják majd az alsóházban a népszavazásra vonatkozó törvénytervezetet azzal érvelve, hogy ez az eljárás ellenkezik a politikai döntések parlamenti jogszabályaival.
Ha ez nem sikerülne, akkor megkísérlik a tervezet minden egyes kitételének a részletes megvitatását, jogi boncolgatását. Ugyanakkor a kormány is igyekszik az angol politikai életben oly nagy fontosságú ügyrendi kérdések segítségével erősíteni a csatlakozást kívánók esélyeit. Ez a célja annak a döntésnek, hogy a szavazatok arányát ne választási kerületek vagy országrészek szerint határozzák meg, az ország összterületén összeszámlált a csatlakozás mellett, illetve ellene leadott szavazatok aránya számít végeredménynek. Egyes vidékeken ugyanis (Skóciában, Észak-lrországban) a lakosságnak különösen ellenszenves az európai közösséghez való csatlakozás gondolata. Talán egyetlen dologban sikerült eddig teljes egyetértésre jutni a referendum dolgában: minden angol állampolgár szavazhat, beleértve a Lordok Házának, és a királyi családnak a tagjait is. Csak a királynő nem szavazhat.
A konzervatív párt új vezetője, Margaret Thatcher asszony bebizonyította taktikai érzékét. Mivel az elutasító döntés a konzervatívokra is igen rossz fényt vetne, úgy döntött: háttérben marad a népszavazást megelőző kampány során, és a pártvezetői helyzetéből általa kiszorított Edward Heath-t állítja előtérbe. Ily módon az „európaiak” veresége esetén nem őt tartják majd számon a csatlakozásban elkötelezett politikusok vezetőjeként, Heath viszont nem sokat kockáztat, mert őt amúgy is a közös piaci tagság bajnokaként ismerik.
Harold Wilson kormánya természetesen elsősorban azzal kívánja elkerülni a vereséget, hogy a csatlakozási feltételek újratárgyalása során igyekszik rávenni a Közös Piac tagállamait: vegyék figyelembe Anglia sajátos helyzetét, és tekintsenek el néhány, a többi résztvevőre kötelező követelménytől. Az angolok egyik sérelme: a Közös Piac költségvetéséhez való hozzájárulások megállapításánál nem vették figyelembe az ország gazdasági teljesítőképességét. A kívánt összeg nincs arányban Anglia nemzeti bruttó termelésével (más tagállamokéhoz viszonyítva). Másfelől Anglia javítani szeretne a hegyvidéki állattenyésztők jövedelmét biztosító közös piaci intézkedéseken, ami a közös költségvetésből kiutalandó újabb szubvenciókat jelentene. (Olaszország is hasonló követeléssel állt elő.) Bizonyos közösségi szabályok pedig Nagy-Britannia iparosítási politikáját gátolják. James Callaghan külügyminiszter nemrég bejelentette, hogy Anglia vissza kívánja szerezni ellenőrzési jogát egyebek között a kohászati beruházások terén.
Ám a legnehezebben megoldható problémák Angliának a hajdani gyarmataival fenntartott kereskedelmi kapcsolataiból származnak. Noha a Loméban létrejött egyezménnyel sikerült elérnie, hogy volt gyarmatai 1980 után is megtarthassák „általános gazdasági előnyeiket”, egyes kérdések továbbra is függőben maradtak. Új-Zéland például garanciákat követel arra, hogy 1977 után is exportálhasson tejtermékeket Angliába, miközben a Közös Piac Tanácsa szubvencionálni kénytelen az európai termelőket.
Nem tudni pontosan, hogy Wilson Dublinban valójában mekkora szeletet vágott le a közösségi tortából. Franciaország és Németország Szövetségi Köztársaság (eltérő indoklással ugyan) ellenezték az angol kérések teljesítését. A költségvetéshez való hozzájárulás átértékelésével a leggazdagabb tagállam, Nyugat-Németország terhei növekednének. Franciaország pedig arra hivatkozott, hogy emiatt módosítani kellene a Római Egyezményt, a Közös Piac alapokmányát. Végül mégis megszületett egy olyan egyezmény, amely részben teljesíti az angolok igényeit. Hogy mennyire, azt maga Wilson sem árulta el. A Parlamentben tartott beszámolójában kijelentette: az angolok szempontjából „a részvételi feltételek újratárgyalását lezártnak tekinti”. Nem válaszolt azonban arra a kérdésre, vajon a kieszközölt engedmények elég jelentősek-e ahhoz, hogy javasolja a választóknak: szavazzanak az Európai Közösséghez való csatlakozás véglegesítése mellett.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 13. számában, 1975. március 28-án.
