Világjáró ismerősöm azzal a jóindulatú tanáccsal vértezett fel, hogy akárhová vetődöm Párizsban, kimerítően nézzek körül, mert hiába ígérem magamnak, nem jutok többé vissza ugyanarra a helyre. Hiszen annyi a látnivaló!
Nem fogadtam meg a tanácsát. Minduntalan visszatérek egy utcasarokra, épületbe, nem azért, mintha első ízben nem néztem volna körül alaposan, hanem mert az időközben összegyűjtött, ködösen kavargó élmények rendszerezésére csak a témának megfelelő környezet hangulata alkalmas. Nem tudtam művészetről elmélkedni a gipszszobor-másolatokkal zsúfolt Chaillot palotában (múzeumok, színház, kiállítási csarnok), sem hitről a Sacré-Coeur katedrálisban, amely olyan rideg, mint egy vasútállomás előcsarnoka. Az emberi kultúra iránti tisztelet érzése nem a Louvre-ban fogott el leginkább, hanem az Egyiptomból elorzott obeliszk talapzata előtt. Ez a talapzat, a rávésett szövegek és ábrák miatt, magában véve is emlékmű: a mások kultúrája iránti tiszteletlenség monumentuma.
Azt hiszem, a kor legveszedelmesebb irodalmi terméke nem a hulláktól hemzsegő detektívregény, hanem a Baedeker. Ezek a füzetek állapítják meg a „látványosságok” értékrendjét (egycsillagos, háromcsillagos stb.), s azt következetesen nemzedékről nemzedékre beledögönyözik az emberek tudatába. A turista elolvassa a „Michelin”-t, és nem veszi észre, hogy a vásári kikiáltó szöveg eltakarja előle a látnivalót. Az illusztratív és a gondolati látnivalót egyaránt.
Persze a hangulat és a környezet összeegyeztetése nem megfontolás kérdése: mindannyiszor ösztönösen tértem vissza abba a miliőbe, amelyben egy bizonyos tárgykörre vonatkozáó jegyzeteimet átgondolhatom.
A Notre-Dame egyik kápolnájában ülök (nem is tudom hányadszor), s Jeanne d’Arc-kal együtt bámuljuk a boszorkányként megégetett, majd szentté avatott parasztlány szobra előtt égő gyertyákat. És a hazafiságról beszélgetünk.
Délelőtt (november 11. van, az 1918-as fegyverszünet napja) megkoszorúzták az ismeretlen katona sírját. A névtelen hős az Étoile-téri diadalív alatt nyugszik, s az emlékmű a forradalmi hadsereg és Napóleon hadainak győzelmeit dicséri. A falakba vésett feliratok Austerlitz, Jena, Wagram meg egyiptomi, olasz, lengyel, orosz, spanyol helységek nevére emlékeztetik az utókort. A rézsisakos „garde républicaine” egységei feszesen tisztelegnek. A tengerészek híres zenekara a Marseillaise-t fújja. A hangulat méltán ünnepi. Egy nagy nemzet fiai hősies önfeláldozással harcoltak az oly sok áldozat árán kivívott függetlenségük védelmében. A haza szabadsága annak idején több mint egymillió francia kiontott vérébe került. A diadalív baloldali oszlopáról a világhódító császár tekint le az ünnepi gyülekezetre (kissé elhízott, gyermekarcú Cézár), és természetesen senki sem gondol arra, hogy az imperátor bizony elárulta a forradalmat, amely kiemelte őt az ismeretlenek sorából. A nemzetek kénytelenek megbékülni történelmi múltjukkal.
És a jelennel.
Alig néhány héttel az említett ünnepség előtt nyílt meg a l’Exposition de l’Arc, amelyen három festőművész mutatta be alkotásait. Illetve bemutatta volna. Egy incidens következtében ugyanis a látogatók csak o fal felé fordított képek vásznát láthatták. Guttuso és Ailland szolidaritást vállalt Luden Mathelin-nel. akinek két festményét a párizsi prefektus levétette a falról. Az egyik elkobzott festmény éppen a diadalívet ábrázolta: az Arc de Triomphe-ot, főzőkályhának álcázva. Oldalán merőkanál és szénkotró lóg, meg egy edénytörlőként felakasztott nemzeti zászló. A tetején pedig teáskanna s egy serpenyőben gőzölgő sült pulyka. A kiállítás plakátját a szabadságszobrot ábrázoló festmény díszíti. (New York-i mását a franciák ajándékozták annak idején az amerikai szabadságharcosoknak). Ám ennek a plakáton díszelgő szobornak a száját nemzetiszínű zászlóval felpeckelték. A festmények összefoglaló címe: ,,Monumensonges” (Szóiáték: monumen-tes-mensonges – hazug emlékművek!
A monumentális Chaillot-palota jobboldali szárnyában a nemzeti emlékművek múzeumát rendezték be. A homlokzaton messziről látható, aranyozott betűkkel írt, költői ihletésű felirat olvasható: „Tőled függ, ki ide belépsz, hogy sír vagvok-e vagy kincseskamra, hogy beszélek-e vagy hallgatok. Barátom, ne lépj be vágyak nélkül.” Lent a bejáratnál, valaki ecsettel felmázolta: „Kipróbálta már ön a vitriol áldásos hatását?“
Odakint metsző novemberi szél kergeti a felhőket a székesegyház tornyai felett. Idebent, a rejtelmes félhomályban valóban templomi csend honol. Belebámulok a megégetett nemzeti hős tiszteletére pislákoló gyertyák lángjába, és közlőm önmagammal, hogy sem a nemzeti emlékműveket karikírozó festőművész, sem pedig a múzeum falára irkáló csípős nyelvű kommentátor nem rokonszenves a számomra. Talán meg is tudnám magyarázni ennek az ellenérzésnek az okát. A történelmi eseményeket megörökítő monumentumok egy részét valóban a különböző korok hatalmasai építették, saját dicsőségükre. Másokat nemzetek állították emlékeztetőül az eljövendő nemzedékek számára. Jó részüknek igazán nem fontos, kinek a lovasszobra ágaskodik a talapzaton. XIV. Lajosnak is van diadalíve a Gare de l’Est környékén. A spanyolok felett aratott, egyébként pirruszi győzelmei emlékére emelte. A spanyoloknak is vannak Napóleon hadainak a kiűzetésére emlékeztető monumentumaik. Egyik is, másik is lényegében azoknak a paraszt legényeknek az emlékét őrzi, akik elvéreztek a csatatéren. Minek bántani őket, Johanna?
– Hát ide hallgass, lovag, vagy hogy is szólítsalak, hogy sértés ne essék. mert nem ismerem a fegyvert, ami a válladon lóg.
– Fényképezőgép csupán. Japán!
– Furcsa egy buzogány. Újmódi. Halljon hát, ha füle van, és lásson, ha látó szemekkel áldotta meg az Isten: sem szobrot, sem templomot, sem címert, sem fegyvert nem lehet meggyalázni sem pennával, sem mázolóecsettel, sem moslékkal, sem sértő szóval. A káromlásnak csak egy módja van: a bensőnkben megfogadott eszmék oltárán áldozni. Lehet, hogy annak a képírónak az a bánata, hogy sokan nem hisznek már a gondolatban, amelynek a kőmását felvirágozzák Ne ítélkezz felette! A gorombaság néha szükséges és hasznos, bár megpörkölhetik érte az embert, s nekem elhiheted, nem népünnepély az ilyesmi az igazmondó számára.
(Kínos téma, mit válaszolhat erre az idegen? A szent lány kritizálhat, mert otthon van.)
– Aztán ha elfogadsz egy tanácsot, s ne vedd zokon, mert szívemből ered: azt javallanám, százszor gondold meg, mielőtt eszedbe jutna valamiféle emlékművet emelni. Mert nem tudhatta senki, mire használják fel azt az utódok. Látod, az én első szobortalapzatom a máglya volt. Isten és Franciaország nevében emelték. Majd azután szobrot faragának a szentnek, a nemzet hősének. Isten és Franciaország nevében, természetesen. Később egy dühödt csapat, a francia népet uralni vágyó franciák, egy hogy is mondják, fasiszta szervezet választott jelképéül. Ismét csak Istenre és Franciaországra hivatkoztak. Tehetetlenül néztem, mit művelnek a hármunk nevében De az én népem nem a szobraimat szentségtelenítette meg. Hanem elseperte a gazokat. Most meg valami tudós doktorok kisütötték, hogy nem is voltam domrémy-i parasztlány. hanem valami hercegnő, s hogy mást égettek meg Rouen piacterén Annyi baj legyen. Én minden csatában, ne haragudj lovas, nem célzásként említem, a gyalogosokban bíztam. Azok sokan vannak, és nem a váltságdíjért és nem a gloire-ért forgatták a cséphadarót. És hisznek a régi kövekben és az újakban. Mert ők faragják azokat, tulajdon kezükkel.
A Szajna partján veszettül fúj a szél, átjárja a kabátomat. Feltűröm a gallérom, és elindulok a Bastille-tér felé.
– A gyalogosok közé tartozom, Johanna, láthatod…
Párizs, 1971, nov. 12.
Megjelent A Hét II. évfolyama 49. számában, 1971. december 3-án.
