A párizsi képzőművészeti élet labirintusában éreztem igazán a riporteri életmód nagyszerűségét és nyomorát. Az újságírói igazolvány erkölcsi jogot és fizikai lehetőséget nyújt ahhoz, hogy behatolhassak az élet bármely területére, s ez felemelő érzés. De egyben arra kötelez, hogy határozott véleményem legyen a látottakról, s ez rendkívül nyugtalanító megtiszteltetés.
A tudós, ha véleményét kérik, azt válaszolhatja: még nem tudom, majd elválik. Az újságíró nem mondhatja: nem értem, mert akkor nem írhat a kérdésről, bármennyire is izgalomba hozták tapasztalatai. Az újságírónak az a dolga, hogy évszaktól és időjárástól függetlenül, a nap bármely órájában tájékoztasson. Ahogy tud, mondanám, ha merném, de nem merem, mert ekkora támadási felületet nem szolgáltathatok azoknak, akiknek mindig, évszaktól és időjárástól függetlenül, határozott véleményük van bármilyen, éppen felmerült kérdésben.
Nem tehetek egyebet, mint hogy tanúként megidézzem az olvasót, és figyelmeztetem, hogy unalmas (és hiányos) felsorolása következik a Párizsban tapasztalt képzőművészeti irányzatoknak: purizmus; muzikalizmus; fasizmus; nyers művészet; psyhedelikus művészet; a primitív struktúrák művészete; divizionizmus; lírai absztrakció; absztrakt expresszionizmus; nuagismus (nuage – felhő); convulsiv művészet; mértani absztrakt; betáplált művészet (mint a komputernél); környezeti művészet; objektív művészet; lettrista képzőművészet; laktuális művészet; fizikai művészet. A többit majd máskor.
Készséggel elismerem, hogy a művekről, amelyekre rácsodálkoztam, nem tudtam megállapítani, melyik kategóriába tartoznak, bár számos ilyen-olyan absztraktnak, convulsivnak vagy geometrikusnak mondott festményt vagy szobrot szépnek találtam. Azt hiszem, az embert szerető, igazán tehetséges művész akkor is tud megkapót alkotni, ha a kávéházban divatos, de kétes értékű esztétikai elméleteket fejteget. Néhány ilyen művet szívesen felfüggesztenék szobám falára vagy elhelyeznék a nachtkasztlin. Csak éppen nem tudtam hová sorolni őket. És erősen kétlem, hogy a szerzőjük tudja. Ezek a művészek ott nyüzsögnek a tárlatokon és galériákban, és tudásszomjam kielégítésére számtalan magyarázatot kértem és kaptam. Arabusul hangzanak. Szó van bennük szorongásról, halálfélelemről, elárult barikádokról, de szociológiáról és szennyeződésről meg gyermekpszichológiáról is. A napi sajtóból kiollózott divatos fogalmak zavaros egyvelege. A legbecsületesebb, egy fiatal grafikus, arra a kérdésre: miért? azt válaszolta: csak! Ez legalább érthető. Neki még szüksége van a tüntetően dacos pózra.
Aki már befutott, az nem magyaráz, mert annak a művét a neves kritikus magyarázza. Végignéztem egy műteremlátogatást, amelyet a televízió bonyolított le Mirónál. Az idős művész leterített egy ív papírt a padlóra, agyagedényekből festéket öntött rá, aztán a tenyerével belenyúlt az edénybe, s rányomta a papírra. Majd az ujjait mártotta festékbe, és azokat helyezte gondosan az ívre, aztán a kisujjával a kép észak–észak-nyugati vidékére rajzolt egy halfejet. Így dolgozott körülbelül másfél órán keresztül. Végül egy vonalzó egyik végét ráhelyezte a papírra, és arra támasztotta kezét, nehogy valamelyik foltot elkenje, s egy ecsettel gondosan megrajzolta a hal kopoltyúját.
Bizisten nem gúnyolódom. Nagyon szép festmény volt. Miró élénk pirosai és kékjei csodálatosan hatottak, a foltok szerves kompozícióba olvadtak. Szívderitő volt és érthető, legalábbis ami a halfejet illeti. Egyetlen körülmény zavart mindvégig a műélvezetben: a televízió műbírálója, Daniel le Comte, a szürrealizmus egyik elismert szakértője, mindvégig kérdésekkel bombázta a pacnikkal játszadozó művészt, mert az adás nem mehetett be szöveg nélkül. S mert Miró nem volt hajlandó magyarázni, a szerencsétlen riporter úgy tette fel a kérdéseket, mint a tanárok Karinthy Visszakérem az iskolapénzt című humoreszkjében: hány évig tartott a harmincéves háború? Ilyenformán: Daniel le Comte: A szürrealizmus, ugyebár, amint André Breton megfogalmazta, a gondolat szabadsága, a logika erőszakos korlátozása nélkül? Miró: C’est ca! (ez az!). D. le Comte: a szürrealista művész ugyebár kizárólag a képzeletére bízza magát alkotás közben? Miró: persze! Végül, amikor már elégedetten, öszehunyorított szemmel vizsgálta elkészült művét, „bon prince”-ként megszánta a kétségbeesett riportert, és néhány mondatban kifejtette, hogy munkásságának célja a művészet érthetővé tétele a nagy tömegek számára. Sőt, jókedvében, ráadásul egy csemege-szöveggel is szolgált: Picasso, mondta, mindig realista festő volt. A szürrealizmus csak rejtekhelyet jelentett számára.
Az az érzésem, hogy elszólta magát. Nemigen értem ugyanis, hogy Mirót, különösen a jelenlegi korszakában, miért sorolják a szürrealisták közé. Az UNESCO-székház falait díszítő mozaikjai (a minduntalan visszatérő halfejekkel) valóban mindenki számára készültek. Mindenkinek, aki a műélvezetben segítséget keres életkedvének fokozására, szorongásainak levezetésére. Mindenkinek, aki a művészetben a szépet keresi, emberben, tárgyban, tájban, mert ez önmagában is elkötelezettség.
Bevallom, hogy nem érzem magam feljogosítva magabiztos ítélkezésre. Ezért néhány mondatot idéznék Fred Zellernek, a Szépművészetek Franciaországi Nemzeti Federációja rendezésében megtartott II. képzőművészeti kongresszusa elnökének bevezető beszédéből. Sajnálom, hogy nem közölhetem bővebben ezt a szöveget, amelyhez hasonlót nálunk művészember nem merne elmondani, abbeli félelmében, hogy a kollégák maradinak bélyegzik vagy éppen a modern kifejezési formák ellenségének: „az ábrázolás művészetét a tálalás művészete váltja fel (…) Egyre több olyan fiatal festő akad, aki a hivatalosan támogatott, úgynevezett avantgarde terrorjának a befolyására elveti a múlt örökségét, nem hajlandó vállalni a tanulás terhét, a teljes szabadságot igényli, amely minden kapcsolatot megszakít a múlttal, hogy bármit művelhessen… feltéve, hogy az „még soha nem látott” legyen(…) Egy olyan világban, ahol a türelmes, a rendszeres, a nehéz munka helyét a verseny, a nagyképűség, az önmutogatás foglalta el, használjuk fel ezt a kongresszust arra, hogy emlékeztessünk egyeseket: a művész nemcsak a szemek gyönyörködtetésére dolgozik, hanem a szív gyönyöréért is. Valójában sohasem létezett emberien érző szív nélkül alkotó nagy művész.”
Szívesen fejezném be ezt a levelet egy szellemes fordulattal, de vannak dolgok, amelyekkel csak szilveszterkor szabad tréfálkozni. A művészet ezek közé tartozik.
Párizs, 1971. november 22.
Megjelent A Hét II. évfolyama 51. számában, 1971. december 17-én.