Tabak Tabák László írja Párizsból
Az Avenue Wilson a legelegánsabb sugárutak közé tartozik, és aránylag csendes vidék. A zajos Párizsban a zajongás itt feltűnő, ellenkezik a „bonton”-nal. Így aztán azonnal felfigyeltem a veszekedésre, amelyben, amint később kiderült, monsieur Darclin, becenevén Cochon mauve (lila disznó) és monsieur Socrate vitték a szót. Egy közeli elegáns gyarmatáruüzletből kidobtak néhány gyümölcsös ládát, s egyik-másikban még akadt néhány romlásnak indult, eladhatatlan barack. A néger utcaseprő halomba gyűjtötte a ládákat, s várta a szemetes kocsit, amely majd elszállítja azokat. Ekkor jelentek meg a színen a fent említett úriemberek, és feltúrták a rakást. Az utcaseprő káromkodott, hosszasan és fordulatosán, ami jó nyelvérzékre vall, s azt követelte, hogy a két csavargó rakja rendbe a ládákat. Ez viszont azt bizonyítja, hogy az Afrikából érkezett köztisztasági szakértő ebben a civilizációban is megőrizte gyermeteg naivságát. A „clochardok” rá se hederítettek. Zsákmányukkal átvonultak a szemben levő járdára. A ládákat elhelyezték a Musée de Ville-t szegélyező alacsony kőkerítésre, zakójuk belső zsebéből elővették az „eszcájgot”, kést, villát, és hozzáláttak az ebédhez (reggelihez, uzsonnához: a clochard-nál sohasem lehet tudni, hogy a mai ebédjét eszi-e, vagy a tegnapi vacsoráját).
Monsieur Socrate elegánsan kezelte evőeszközeit, ám Darclin úr fittyet hányt a nagyúri környezetre, és felháborító neveletlenséggel nyalta le az ujjai között szétfolyt gyümölcsöt. A két férfiú, noha a társadalmi létra egyazon lépcsőjén állnak, nyilvánvalóan különböző lépcsőfokokról szálltak alá. Amíg lakomáztak, nem szólíthattam meg őket. Monsieur Socrate úri modorán kívül lila sapkát viselt, bojttal. Kopott zakójáról egyetlen gomb sem hiányzott. Vörösben játszó szakállát naponta nyírja. Az esős évszakot tekintve, cipője nyugtalanító állapotban leledzett, de fakó sálja valódi selyem. Időnként kabátja belső zsebéből előhalászott egy eléggé tiszta zsebkendőt, és finoman megtörölte a szája szélét.Monsieur Darclin viszont láthatóan a szemétládából öltözködött, s ez a mód, úgy látszik, nem teszi lehetővé a ruhadarabok összehangolását színben, méretben, szabásban és minőségben. Úgy tűnt, hogy a Koldusopera egyik statisztája két jelenés között kiszaladt a színpadról cigarettát vásárolni.
Később, amikor együtt ültünk a padon, az előírásos bemutatkozási szertartás után, Socrate úr jóindulatúan elismerte, hogy a Litoral cigaretta elfogadható minőségű. Darclin úr nagylelkűbbnek bizonyult: szerinte ez a román termék egyenesen „épatant”, s hogy dicsérő szavainak őszinteségéről bizonyosságot tegyen, még kért néhányat „emlékül”. Majd kijelentette,hogy amennyiben nincs pénzem (nemigen volt), csupán barátságból is hajlandó interjút adni.
Kéretlenül felmondta nyilvánvalóan régen végsőformába öntött élettörténetét. E szerint monsieur Darclin nemzeti hős, akit a haza, most, hogy a veszedelem elmúlt, hálátlanul elfelejtett. Ő, Darclin, a háború első hetében megsebesült, majd az összeomlás után a „resistence” alakulataiban harcolt (“Micsoda idők voltak azok, monsieur, micsoda idők”), most pedig munkanélküli. Nem kap sem nyugdíjat, sem segélyt. Hogy hol lakik? O, la, la! Egész Párizs az övé! Az összes parkok összes padjai. És télen? Télen ugyanott. A központi fűtést Beleaguer igyekszik biztosítani. Felönt a garatra. És az üdvhadsereg? Az Armée de Salut? „Ott fizetni kell, monsieur. Négy frankot az alvásért, 1,40-et a levesért. – Disznóság, uram, én mondom magának.”
Csendesen megjegyzem, hogy Franciaországban sok idegen munkás dolgozik, talán az ő számára is kerülne valami munka az építkezéseknél. Felháborodik, ezúttal őszintén. – Éhbérért, monsieur, havi ötszáz frankért, miközben a vállalkozó a Maxim’s-nál vacsorázik? (Ami azt illeti, igaza van, vagy majdnem: a nehéz munkát végző szakképzetlen munkás körülbelül 800 frankot keres). Menjen el, uram, az algériaiak és a portugálok szállásaira, nézze meg, hogyan élnek a nyomortanyákon, számtalan gyermekkel és kétségbeesett asszonyaikkal. Megnézte, mibe kerül egy kiló hús Párizsban? Azok az urak az építkezéstől keressenek maguknak más rabszolgát. Én szabad ember vagyok. Van még egy cigarettája?
Socrate úr is szabad ember, de sokkal tartózkodóbb természetű. Arra a kérdésre, mit csinál, ha beáll az erős tél, természetes hangon válaszolja: – Bevonulok a börtönbe. Hogyan? Majd betörök egy kirakatot. Ha a tárgyaláson látom, hogy a bíró túlságosan jóakaratú, s az a veszély fenyeget: nem adja meg a három hónapot, megsértem a magas bíróságot. Sajnos, télen nem tudok meglenni bizonyos kényelem nélkül. A hideg depresszív hangulatot idéz elő nálam. Ezért minden novemberben keresek egy rendőrt, odavezetem a kirakat elé és belerúgok az üvegbe. A többi az ő dolga. – A rendőrség és a bíróság nem ismeri a trükköt? – Már hogyne ismerné? Engem is ismernek, immár közel tizenöt éve. De nincs mit tenniük. A törvény, az törvény mindenki számára. Az alkotmány biztosítja a becsukatási jogomat.
Socrate úr iróniája sokatmondó.
Socrate úr nem Darclin, így hát meginvitálom egy feketére. – Mi az ön valóságos neve, monsieur Socrate? – Ez a valóságos nevem. – Akkor hát azt az álnevét mondja meg, amellyel világrajövetelekor megtisztelték? – Elfelejtettem.
Idővel felenged. Socrate úr filozófiát végzett. Állítólag könyvet is írt. Megpróbálta magának megmagyarázni a világot. Sorra vette a nagy filozófusokat, a híres elméleteket. Valamiben mindenáron hinni szeretett volna.
– Csak éppen elkövettem azt a hibát, hogy mindig összevetettem az elméleteket a valósággal. És az elméletek mindig hazugaknak bizonyultak. Emiatt örökké ideges, izgága voltam. Fárasztottam a környezetemet. Elvesztettem az állásomat, és mindenki elhagyott: a feleségem, a barátaim, a szerkesztők. Csak úgy lehet felszínen maradni, ha az ember választ egy színárnyalatot, és kitart mellette, akkor is ha tudja, hogy már régen hazudik.
– Van olyan elmélet is – mondtam –, amely megállja az összevetést a valósággal. – Lehet, de túlságosan fáradt és keserű vagyok ahhoz, hogy új hitet keressek egy olyan világban, ahol minden kiáltásomra csak a saját kétségbeesésem visszhangja válaszolt. Megértettem, hogy csak a nagyon erős emberek engedhetik meg maguknak a gondolkodás kéjét. Veszedelmes kísérlet uram, óva intem tőle. Én túlságosan érzékenynek bizonyultam.
Az imént még lemondó tekintete váratlanul gyűlölködövé válik. Majd az üldözési mániában szenvedők gyanakvó, rettegő pillantásával méreget. – És maga mit akar tőlem? – Mit akarhatnék, monsieur Socrate? Hiszen azén gondjaim annyira más természetűek…
Megjelent A Hét III. évfolyama 1. számában, 1972. január 7-én.
