A párizsi Louvre-ban megnyílt a hamis festmények kiállítása. Hihetetlennek tetszik, de a szakértők szerint a világ egyik legnevezetesebb képtárában, mint egyébként majd minden nagy képtárban, igen sok olyan műtárgyat őriznek, amelyekről bebizonyosodott, hogy nem eredetiek. Például a Louvre-ban kiállított Rembrandt-képek egyharmadát másolatnak vagy utánzatnak tekintik.
A rendhagyó kiállításnak rendkívül nagy a közönségsikere: a hamisítványokat, az utánzatokat a jelek szerint azok is látni akarják, akik az eredeti művekre nem kíváncsiak.
Persze nem a szenzáció kétes értékű vonzerejének újabb igazolása az, ami meggondolkoztató ebben a furcsa képzőművészeti eseményben. Sokkal inkább elmélkedésre ösztönző az a megdöbbentő felismerés, hogy milyen nehéz megkülönböztetni az eredeti műalkotásokat az utánzatoktól. Mert a most közszemlére állított festményekről annak idején tudós műítészek őszinte meggyőződéssel állították, hogy mindegyik magán viseli annak a zseniális mesternek a keze nyomát, akinek ők a művet tulajdonították. Az igazság csak jóval később került napvilágra, amikor a tudomány új eszközöket, ravaszul szerkesztett műszereket bocsátott a kutatók rendelkezésére. S a vegyi módszerek, a reaktív szénnel végzett alapos vizsgálatok kétséget kizáróan kiderítették…
Nahát, éppen erről van szó! Álljunk meg egy pillanatra, mielőtt elragadna bennünket a döbbenetes felfedezésekkel járó lelkesedés. Mit is derítettek ki tulajdonképpen a szakértők a csodálatos technikai csapdák segítségével? Azt, hogy a remekműnek tekintett festmény tulajdonképpen silány fércmű? Már bocsánatot kérek, hogyan lehetne ilyesmit megállapítani egy Geiger–Müller számlálóval? Vagy vegyi elemzéssel? A műalkotás értékét csak a műértő állapíthatja meg. Hogyan lehet értéktelenként leleplezni az addig zseniálisnak tekintett művet, csak azért, mert kiderült, hogy nem a zseniálisnak tudott mester művéről van szó? És egyáltalán, mit is jelent ilyenkor ez a dagályos mondat: „diadalmaskodott az igazság?”.
Miféle igazság győzedelmeskedett? A tárgyi igazság vagy a lényegbeli? Mert arról a sokat emlegetett meztelen igazságról a legváratlanabb helyzetekben is mindig kiderül, hogy nem valami laza erkölcsű fehérnép, aki kérkedően mutogatja magát bárkinek, annak is, aki ítélni gyáva és gondolkozni rest. Ellenkezőleg: nem egykönnyen hagyja magát kihámozni sűrű fátylai közül. S hogy a példázással ne lépjünk ki a Louvre épületéből, íme hogyan áll az igazság dolga ezekkel az utánzatokkal: dokumentumok bizonyítják, hogy a Medici Mária élete című festménysorozatot nem Rubens festette, noha saját kezű aláírásának a hitelességéhez nem fér kétség. Tulajdonképpen a munka kezdeti szakaszában vett részt csupán.
La Source (Wikipedia)
A forrás című képet Dominique Ingres írta alá, de egyik tanítványa festette. Le Nain Körmenet című festményét a szakértők az évek során egymás után öt különböző festőnek tulajdonították. Ezekkel a példákkal szöges ellentétben azonban, a holtbiztosan hamisítványoknak kikiáltott Utrillókról kiderült, hogy kétségtelenül eredetiek. Maurice Utrillo ugyanis olyan szerződést kötött annak idején egy üzletemberrel, amely arra kötelezte, hogy minden művét átadja munkaadójának. Így aztán a barátainak ajándékozott vagy másoknak eladott képeket letagadta.
Van-e hát más művészeti igazság, mint amit maga a mű bizonyít? A Louvre alagsori galériáiban annak idején sokáig ottfeledkeztem a csodálatos ülőszobor előtt, amely köztudomásúan II. Ramszeszt ábrázolja. Aztán a falra aggatott, gépelt eligazító szövegben azt olvastam, hogy a szobrot jóval II. Ramszesz születése előtt készítették. A nagy fáraó államférfiúi erényeit nem ismerem, de most már biztosan tudom, hogy műértő volt. Amikor rálelt a szoborra, megértette, hogy az ő udvari kőfaragói nem tudnak ehhez mérhetőt alkotni, s egyszerűen rávésette a nevét a remekműre. Tudta, hogy háromezer év múlva egyáltalán nem az lesz a fontos, hogy milyenek voltak II. Ramszesz arcvonásai, csak az számít majd, hogy mivel kapcsolatban emlékeznek meg a nevéről az emberek.
Az igazság bonyolult természetére jellemző, hogy egy hamisítványokat mutogató kiállítás is lehet néha olyan tanulságos, mint a kétségtelenül eredeti alkotások tárlata.
Megjelent A Hét V. évfolyama 18. számában, 1974. május 3-án.
