Párizsban a l’Hotel des Archevêques de Sens-nak nevezett épületben megnyílt a bűvészet történetének Franciaországban első ízben megrendezett kiállítása. A helybeliek gunyoros szellemére jellemző, hogy egy hajdani püspökségi épületet választottak ki e célra, a párizsi teológusok ugyanis hosszú ideig élesen elítélték e semmirekellőket, akik ördögi segédlettel adják elő természetellenes és káros mutatványaikat.
Azóta természetesen sok minden megváltozott a hivatalos egyházi gondolkodásban, különben is a kiállított bűvészeszközök egyikén sem lehet felfedezni a leghalványabb kénkőszagot sem. A szemfényvesztők kelléktárának a fejlődését érzékeltető ötszáz tárgy a középkorig vezeti vissza azoknak az artistáknak a történetét, akiket Cocteau „ezerkezű embereknek” nevezett. S akik önmagukat viszont, jó reklámérzékkel a legvadabb címekkel illették a századok során. A „Vakmerőség királya”, az „Örök Titok őrzője”, „A Sátán cimborája” vérfagyasztó kikiáltó szövegek, s később hátborzongató illusztrált plakátok útján csalogatták be a nézőket előadásaikra. S noha felvilágosult elmék munkásságának köszönhetően az emberek az idők folyamán megismerték sok megmagyarázhatatlannak tűnő természeti jelenség titkát, a bűvészek sohasem vesztették el közönségüket. A kettéfűrészelt asszony és a lebegő leányzó mutatványát nemcsak babonás öregasszonyok, hanem iskolázott, világos fejű emberek is visszafojtott lélegzettel bámulják.
A csodavárás, az álmélkodás (átmeneti) örömének igénye lelkünk mélyén gyökerezik, az emberiség és a magunk gyermekkorának szüntelen csodálkozással és megmagyarázhatatlan félelmekkel telített világában. Persze, mindannyian jól tudjuk, hogy a színes dobozba gyömöszölt selyemsál nem változhatott rubinszemű galambbá, de egy másodpercig mégis elhisszük, hogy hihetetlen, rendkívüli esemény szemtanúi vagyunk. A bűvész sikerét mindenekelőtt az dönti el, hogy az emberek őszintén kívánják a mutatvány sikerét. A bűvész ügyetlensége nem nevetést, hanem bosszúságot okoz. Azt hiszem, ez a magyarázata annak, hogy noha alig van olyan furcsa tárgykör, amellyel kapcsolatban ne rendeztek volna kiállítást a kiállítások városában, Párizsban először teregetik közszemlére a bűvészek kellékeit.
Az újságírók tanúságtétele szerint a látogatók csalódottan hagyják el a termet. Közömbösen mennek el a harang alakú szerkezet mellett, amely eltünteti az üveggolyókat, s fumigálják a nikkelezett fémcsövet, amelynek egyik oldalán a bűvész bedob egy pénzérmét, s a másikon kirepül egy madár. Mert e tárgyak varázsához hozzátartozik a színpadi reflektorok fénye, a dobpergés, a frakkos bűvész hosszú ujjainak ördöngös mozgása és kiszámított, diadalmas mosolya. Elengedhetetlen körítések ezek, s arra szolgálnak hogy a közönség, akár egy pillanatra is valóságnak higgye azt, ami nyilvánvalóan ellenkezik józan ítéletével.
De hát mindez nemcsak a bűvészet történetéből derül ki. Hányan voltak a múlt századok során a Vakmerőség királyai, az Örök Titkok őrzői, a Sátán cimborái s egyéb szemfényvesztők, akiknek kápráztató módszereire ma is keserűen emlékezik az emberiség hányatott történelme…
Megjelent A Hét IV. évfolyama 32. számában 1973. augusztus 10-én.