„Én vagyok Dárius, a nagy király, a királyok királya, a népek királya, a nagy föld királya, Akhaimenidei Hystaspes fia. Én, kit Ahura-Mazda oltalmaz minden tetteiben.”
Ezt a szöveget közel 2500 esztendővel ezelőtt jegyezték fel Perzsiában, az emberiség kultúrájának egyik bölcsőjében. A történészek elég sok mindent tudnak Dáriusról: valóban hatalmas uralkodó volt, és számtalan hadjárat során sok népet leigázott. Egyetlen vereségét Marathonnál szenvedte el, i.e. 490-ben. Városokat alapított, hatalmas palotákat építtetett, mégis az elmúlt esztendő utolsó hetéig az archeológusok sem leltek rá „a királyok királyának” egyetlen szobrára sem.
Iráni és francia tudósok 1895 óta végeznek ásatásokat az ország délkeleti részén fekvő Szuszában. Fáradhatatlan munka eredményeként felszínre került az Apadana, egy hatalmas palota, amely 10 méter magas mesterséges földteraszon épült. A palota dísztermének mennyezetét 72 oszlop tartotta, az Ahura-Mazda szent könyve ugyanis 72 fejezetre oszlik, miként az ősi hit szerint 72 oszlopra támaszkodik az égbolt. A hajdan monumentális építmény romjai közül azonban hosszú ideig egyetlen olyan lelet sem került elő, amely kétségtelenül bizonyította volna, hogy a palota Dáriusé volt. Végül is a Jean Perrot vezetésével dolgozó régészcsoport felfedezett két teljesen ép, szürke márványból készült táblát. Az ékírással feljegyzett szöveg részletesen ismertette a palota építésének történetét. E márványba vésett tudósításból kiderült, hogy a cédrusfát Libanonból, a tikfát Gandharából hozták, a követ Hopirátusból, az aranyat Szárdészből és Baldriából, az elefántcsontot Kusánból és Indiából… Később az archeológusok egy másik palotát is kiástak, amelyet Dárius unokája, Artaxerxész építtetett. Úgy látszott, hogy a múlt végre feltárja féltékenyen őrzőtt titkait.
1972. december 24-én az egyik iráni munkás szürke követ lelt, amelyet faragás díszített. Rövidesen kiderült, hogy a kő kéz formájú, és a csoport újdonsült vezetője, a tudós Kervran kisasszony közönyt színlelve mutatta meg a munkálatokat irányító Jean Perrot-nak, aki viszont sokkal gyengébbnek bizonyult: izgatottságában messzemenő feltételezésekre ragadtatta magát, és legszívesebben azonnal munkához látott volna, de addigra már besötétedett. Másnap már kiderült, hogy a becsesnek ítélt kő felmérhetetlen értékű. Mohammad, a kő felfedezője centiméterről centiméterre, a tíz körmével távolította el a földet a szobor mellől.
Ez a kő a perzsa nép több mint 2500 éves dicső múltjának a tanúbizonysága. A szobor szemben állt az Apadana palotával, s mindenkit egyetlen kérdés gyötört: vajon Dárius szobra-e? A legtapasztaltabb munkásokat irányították erre a munkára, de Perrot és Kervran kisasszony sem állhatták meg tétlenül. A lelet körül térdelve puszta kézzel túrták fel az évszázadok során lerakódott agyagot és törmeléket. Amint lefelé haladtak, a kéz után szárnyas bikákat ábrázoló dombormű tűnt elő. Délután háromkor láthatóvá váltak a hieroglifek. Egy szakértő gondosan letörölte a port az írásjelekről, majd felkiáltott: ő az, Dárius! A felirat szövege két és fél évezred távlatából közli: „Íme, Dárius kőszobra, amely a király parancsára Egyiptomban készült, hogy mindazok, akik látják, tudomásul vegyék: a perzsa ember meghódította Egyiptomot.”
Dárius szobra közel két és fél méter magas, súlya négy tonna. Az ábrázolt alak széles övvel átkötött perzsa tunikát visel.
A szobor fejét még nem sikerült megtalálni. Az ásatások természetesen tovább folynak, s a régészek remélik, hogy nemsokára megtudhatjuk, milyen volt a „királyok királya”, akinek az arca egy ősi felirat szerint „pontosan az Isten, a Két Föld urának képére hasonlít”.
A jelentős archeológiai esemény alkalmából felfedezett feliratok teljes megfejtésének a munkája még nem ért véget, s a történészek újabb értékes adatokra számítanak. Addig is talán helyénvaló itt megemlíteni a hatalmas akhaimenida birodalom korlátlan urának egyik fennmaradt kormányzási elvét: „Az erősnek nem szabad tönkretennie a gyengét.” A fellelhető tanúságokból ítélve az Indiától a Kaukázusig, a görög szigetektől az arab sivatagokig terjedő birodalom, amely számos országot és népet foglalt magába, meglepő ésszerűséggel szervezett adminisztrációjának és vezetői bölcs türelmének köszönhette virágzását. Az akhaimenida királyok tiszteletben tartották a meghódított népek kultúráját, művészetét és vallásos hitét, és hathatósan támogatták a tudományos ismeretek terjesztését, az irodalom és a művészet alkotásainak népszerűsítését. A „királyok királyának” udvarában kerestek menedéket a kor legjelesebb elméi, köztük számos görög: Alkibiadész, Xenophón, aki Cyrus hadseregében szolgált, sőt a hajdani ellenségek is, így Miltiadész, aki Marathonnál győzte le a perzsákat és Themisztoklész, a Szalamiszi tengeri csata győztese.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 23. számában, 1973. június 8-án.