Nemrég jelentették hogy egy műbolygó mérései szerint az Amazonas vidékéről korábban készült térképek tévesek.
Gondolom azért, mert a dzsungelén kínosan átcsörtető expedíció tagjai annak idején túl közel voltak a talajhoz, amin tapodtak, semhogy szemügyre vehették volna a vidéket, amelyet sokszorosan kicsinyített léptékben kellett papírra rögzíteniük. Ismét bebizonyosodott: ha csak egy kicsit is felülemelkedünk a megszokott látási szintünkön, rögvest kiderül, hogy nem ismertük eléggé a világunkat. Kell az a kis elrugaszkodás a kényelmes, a megszokott, a biztos talajtól, mert különben az idejében meg nem cáfolt hiedelmek széleskörűen elfogadott, tudományos színezetű tételekké avanzsálnak, és ezeréves gügye közhelyek, cifra új köntösbe bújtatva, mély bölcsességként kerülnek forgalomba.
Persze a megismerés néha igen kedvelt bizonyosságok felülvizsgálását követeli. A Naturaliste című folyóiratban olvasom, meglepett csalódással, hogy a kaméleon tulajdonképpen nem is kaméleon. Eddig mindannyian szentül hittük, hogy a furcsa kis állatka a környezetnek megfelelően változtatja a színét, azzal az előre megfontolt szándékkal, hogy minket félrevezessen. Az egyébként is rémítően csúnya, idétlen kaméleonnak még csak ez a rosszindulatú természettudományi pletyka hiányzott ahhoz, hogy visszavonhatatlanul ellenszenvessé váljon, és könnyű szívvel azonosítsuk azzal a bizonyos ismerősünkkel… Most azonban a tudósok alaposan utánanéztek a mendemondának, és kiderítették, hogy képmutató ember van ugyan, nem is egy, de képmutató kaméleon egy sincs, noha 85 fajtát ismernek. Az igaz, hogy a szóban forgó gyanúsított változtatja a színét, de ezt nem alantas érdekből, nem opportunista meggondolásból teszi. A kaméleon színének a változása a fény erejétől, a levegő hőmérsékletétől és az állat idegállapotától függ. Tehát mindannyian bűnösen igazságtalanok voltunk vele, s a szegény kaméleon rehabilitálását ez úton is igyekszem elősegíteni.
Noha e tévhit felszámolásával nehéz helyzetbe kerültünk: kihez hasonlítjuk majd ezentúl azt a bizonyos ismerőst?
S ha már szóba került, hogy milyen kevéssé ismerjük az évezredek óta ismert, velünk élő lényeket, hadd mondjam el: leleplezték az állatok királyát is. Az oroszlánt állítólag azért tekintették nemes fenevadnak, mert a kiszemelt zsákmányt csak egyszer támadja meg. Ha elvéti az ugrást, futni hagyja a szerencsés gazellát. Szép, igazán nagyvonalú gesztus.
Csakhogy néhány tiszteletlen állatpszichológus utánanézett ennek a több ezer éves híresztelésnek és – megállapításuk valóságos felségsértés: az oroszlán egyáltalán nem nagylelkű, hanem egyszerűen buta.
Amikor üldözőbe veszi a zsákmányt, csekély szellemi képességét a döntő ugrásra kell összpontosítania. Ha elvéti az ugrást, annyira megzavarodik, hogy teljesen elfelejti, mit is akart tulajdonképpen. Ezalatt a gazella persze elinal. A tudomány tárgyilagosságának köszönhetően tehát megint gazdagodtunk egy természettudományi igazsággal, de szegényebbek lettünk egy színes illúzióval. Pedig néha arra is van akkora szükségünk, mint egy új rovarfajta helyes osztályozására.
De hát mindenért meg kell fizetni, a tudásért leginkább. Márpedig minél kevesebb az illúziónk, annál átfogóbb lehet a valóságérzetünk, az ítélőképességünk. Szerencsésen példázza ezt egy New-Delhiből érkező hír; kiszabadult a ketrecéből egy békés természetű cirkuszi elefánt, amely bébi kora óta féllábon egyensúlyozta az arénában behemót testét, míg a bohócok fintorogtak körülötte, a kedves nézők pedig elragadtatva tapsoltak kedvencüknek. Aztán kilépett az életbe, s ekkor az emberek sikoltozva menekültek előle az utcán, kövekkel próbálták elkergetni a zöldséges sátor mellől, az autósok pedig éles dudaszóval ijesztgették. Az elefánt megvadult, ledöntött egy falat, eltaposott egy terepjárót.
Végül is a rendőr lelőtte. A szegény állat úgy tudta, hogy a cirkusz az élet valósága, számára ott rend volt, minden kelléknek volt rendeltetése, minden fénynek, minden zajnak a maga jelentése. Érthető, hogy az ő számára az utcai zenebona jelentette a rendhagyó helyzetet, a cirkuszt, ahogy mi mondanánk, ahol minden a fejetetején áll, és, illúzióinak rabjaként, eszét vesztette.
Megjelent A Hét V. évfolyama 51. számában, 1974. december 20-án.