Az úgynevezett fogyasztói társadalomban, ahol az alkalmazottak jelentős hányada a kereskedelemben dolgozik, mégpedig a könyörtelen konkurrencia körülményei között, valóságos legendák szövődtek híres elárusítók, reklámfőnökök, ügynökök köré. A kereskedelem apostolainak állítólagos csodatetteiről szóló történetek gúnyrajzaként született az adoma arról az ügynökről, aki hűtőszekrényt adott el egy eszkimónak. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az árusítást ma már komoly szakmának tekintik világszerte, és a piackutatás tudományát kiválóan képzett közgazdászok, termelés- és áruszakértők és nem utolsósorban pszichológusok művelik. Fáradhatatlan tevékenységükből a kereskedők megtudják, mi mindent lehet eladni a jámbor fogyasztónak.
Így derült ki nemrég, hogy a francia fogyasztók alkalmasak a Maginot-vonal fogyasztására. Egyszerűen ki kell hirdetni, hogy megbízható acélkupolákkal és alig használt ágyúkkal ellátott kazematták kaphatók jutányos áron az Ardennes és a Rajna között elterülő síkságon, s máris megindul az üzlet. Bármilyen hihetetlen, a vásárlók valóban jelentkeztek, hogy négyezertől húszezer frankig terjedő összegért nyaralónak használható betonbunkereket vásároljanak. Sőt, egy francia ifjúsági klub vezetői bejelentették, hogy nemzetközi baráti találkozók megszervezésére szándékszanak felhasználni a megvásárolt bunkert. Ily módon alkalmat nyújtanak a hajdan ellenségekként szembeszállók gyermekeinek, hogy megismerhessék egymást és barátságot kössenek.
Az immár feledésbe ment erődítményvonal, amelyre talán a legtöbb nyomdafestéket pazarolták a történelem során, így ismét előtérbe került, s rögtön alakult egy turisztikai vállalat is, amely arra szakosítja magát, hogy a Maginot-vonalhoz szállítsa a kíváncsiakat. Na meg azokat, akik ezekben a betonfedezékekben érték meg a legköltségesebb katonai védelmi vonal haszontalanságát bizonyító keserves napokat.
Ám ezt az acélból és betonból készült monumentális stratégiai baklövést, amely a francia pénz mai értékét számítva körülbelül négymilliárd frankba került, nem azért próbálják kiárusítani, mintha e fantasztikus összeg visszanyerését remélnék. Az esemény jelképes értelmét sem abban látom elsősorban, hogy a kék ég felé meredező ágyúcsövekkel teletűzdelt bunkerek tövében a nyaralók flekként sütnek majd, míg a gyerekek színes labdákat kergetnek a hajdani csatamezőn.
A Maginot-vonallal kapcsolatos dilemma szimbolikus jellegét az adja, hogy az erődítmény-vonalat egyszerűen nem lehet eltüntetni. Pontosabban: a felszámolása olyan sokba kerülne, hogy a francia állam nem engedheti meg magának ezt a költséget. Ezért, az acélból készült, óriási koponyákhoz hasonló kupolák – a szakértők kiszámították – több tízezer év múlva is láthatóak lesznek. Ennyi ideig tart az építmények természetes szétmállása. Érdemes tehát egy pillanatig elgondolkozni azon, mi egyéb látható majd ezen a vidéken tízezer évmúlva, a hadiépítmény szomszédságában? Talán egyike azoknak a városoknak, amelyekről egyelőre a tudományos-fantasztikus írók könyveiben olvashatunk csupán. Talán üdülőhellyé változtatják, ahova más bolygókon élő emberek jönnek majd kipihenni fáradalmaikat, őseik földién. S hogyan magyarázza majd meg a tudós idegenvezető a hitetlenkedő látogatónak e rengeteg anyagot és munkát felemésztett építkezés addigra már érthetetlen rendeltetését?
Persze a kérdés nem éppen választ sürgető, és nem is a mi gondunk. Majd csak mondanak nekik valamit tízezer év múlva e nehéz korszak törvényeinek megértését kutató korabeli történészek. A mi dolgunk azonban: vigyázni arra, hogy legyen majd kinek magyarázni tízezer év múlva!
Megjelent A Hét IV. évfolyama 22. számában, 1973. június 1-én.
