Nem tudom, hogy észrevették-e: csend van! S a kapu csukva. Janus templomának a kapuja, amely mögött sötét alagút vezet a semmibe. E feneketlen kútból, évezredek sűrített éjszakáiból, szabályszerűen megfogalmazott hadijelentésekbe burkolva jutott el hozzánk a pokolkínokat szenvedő élő lelkek jajongása. Amit, miért tagadnánk, azok sem érthettünk, érezhettünk át teljességében, akik emlékszünk a magunk kálváriájának iszonyatára.
Érezni vagy együttérezni: más. De van hasonlítási alapunk, s ezért leírhatatlan örömmel hallgatom a csendet. A második nagy világégés óta, ha jól tudom, csak kétszer volt erre alkalom, igen rövid ideig. Most ismét van. Nem áltatom magam semmivel, mert tudom: a béke szeretete egymagában nem elegendő a béke biztosításához. Alapvető változásokra van szükség a világon ahhoz, hogy ne kelljen félni többé a nyugalom megbontásától, s biztató jelekre támaszkodva legfeljebb azt remélem, hogy a csend higgadt megfontolásra alkalmas légkörében ezek a szükséges megújulások fájdalommentesen jönnek majd létre.
Ezért szeretném e kedvező pillanatban bereteszelni a kétarcú Janus templomának égbe nyúló, súlyos ajtaját. Egy közönséges golyóstollal? Nekem ez van. De oda lehetne hordani a feneketlen mélységre nyíló ajtó eltorlaszolására a tudósok tudását, a művészek művészetét, a diplomaták diplomáciáját, a szerelmesek szerelmét és az anyák reménységét, amelyre az emberi faj fennmaradása épül.
Csend van. Ez az alkalmas pillanat…
Megjelent A Hét VI. évfolyama 21. számában, 1975. május 23-án.
