A város, innen a hegyről nézve, a szürkületben mindig csendesnek és méltóságteljesnek látszik. Az ezüst csillogású folyam mintha lágyan átölelné, s a hegyeken gyúlt fények együtt sziporkáznak a csillagokkal. Kevés világvárosnak van ilyen szerencsés fekvése: a természet körülveszi, szinte helyet csinál magának az utcák között és az aszfalttengeren élő ember jóleső érzéssel pihenteti meg szemét e látványon, mint a friss levegőt szippantó úszó.
Ezekben a napokban, akik átélték, bizonyára felidézik emlékezetükben azt a borzalmas látványt, amely harminc esztendővel ezelőtt tárult eléjük, amikor kiléptek a légvédelmi pincéből. 1945. február 13-án, amikor véget ért Budapest ostroma. Magyarország fővárosa ezen a napon megszabadult a fasiszta önkényuralomtól. Hosszú és súlyos harcok, nagy veszteségek árán.
Itt jegyezzük meg, hogy a szovjet csapatokkal együtt a 7. román hadtest is részt vett a város felszabadításában. 1944 utolsó napjaiban a román csapatok áttörték a fasiszták Cinkota–Rákosliget–Rákoscsaba védelmi vonalát és behatoltak Budapest külvárosába. Január 1 és 5 között az utcai harcok során a román katonák különösen kemény küzdelmet vívtak a Ferenc József laktanya, a Keleti Pályaudvar, a Kerepesi temető és más fontos célpontok elfoglalásáért. Január 15-én estig vettek részt a budapesti harcokban, amikor a 7. hadtestet átvezényelték a csehszlovák frontra. Budapest lakossága kegyelettel őrzi annak a 11 ezer román katonának az emlékét, akik a város felszabadításáért vívott harcokban estek el. Az elmúlt három évtized során szüntelenül erősödött a román és a magyar nép barátsága, testvéri együttműködése a proletár nemzetköziség szellemében, s ez hozzájárult a szocializmus építésében elért eredmények megvalósításához mindkét országban.
A fasiszta és a nyilas terror rémnapjait átélt város látványát és hangulatát meggyőzően idézi Karinthy Ferenc emlékezése: „Majdnem olyan, mintha az ember szeme láttára végeznék ki a szüleit. Irtózatos sokk. Amikor először kimentem 45. január 19-én a Duna-partra és ott megláttam… Nem sírtam, mert az már jó, ha az ember sír. Valami abszurd, irreális, irracionális kép. Hetek kellettek, amíg ezt az új, vihartépte panorámát úgy-ahogy megszoktam.”
Sokan feltették maguknak akkor a kérdést: érdemes-e még élni. folytatni, újjáépíteni a várost? S ha igen, hogyan, mivel kell kezdeni?
A kérdésre egyetlen lehetséges válasz adódott: a cselekvés. A harcok még javában folytak, a hitleristák és a nyilasok Budáról ágyúzták Pestet, amikor január 19-én megjelent a Szabadság első száma. A röplap formájú újság közölte a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front felhívását a főváros népéhez: „Elő a pincékből!” Január 28-án a Magyar Kommunista Párt megtartotta első nagy gyűlését. Hozzáláttak az élet újraszervezéséhez, a jövőbe vetett bizakodás megalapozásához. S az éhségtől legyengült lakosok előjöttek a pincékből, eltemették a halottaikat és megkezdték a romok eltakarítását.
Nehéz idők következtek, de a nélkülözések ellenére névtelen emberek százezrei, ma már szinte hihetetlen tetteket vittek végbe. Az első Dunahíd, az azóta lebontott Kossuth-híd építése jellemző mozzanata az élni akarás közösségi megnyilvánulásának. Az ostrom idején a fasiszták levegőbe repítették a Dunán átívelő hidakat, Budapest legszebb ékszereit. Illyés Gyula így rögzítette 1945-ben a lehangoló városképet: A legszomorúbb látvány ez volt: a betörött gerincű néma hidak a két város között, ahogy feküdtek sorban, mint leölt állatok a bűnben és mocsokban ők, az ártatlanok.
A hidak létszükségletet jelentettek, a város normális vérkeringését biztosították. Az ideiglenes pontonhidakai viszont a jégzajlás elsodrással fenyegette. A Kossuth-hidat fából tervezték, aztán kiderült, hogy nincs elég fa.
Csepelen találtak vascsöveket, s ebből hegesztették össze a középső részét, csak a két parti nyílás készült fából. A terveket szinte hetente módosították aszerint, hogy milyen anyagokat sikerült beszerezni. Az építkezés korabeli főmérnöke így emlékezik vissza a Népszabadságban nemrég közölt riportban: ,,S ha látta volna, milyen sovány emberek dolgoztak 24-36 órát egyfolytában, mínusz 10 fokos hidegben. Teát adtunk nekik, s ha a teába rum került, az már nagy dolog volt. Mit fizettünk? Semmit. Bablevest és valami pénzt, aminek alig volt értéke. Aztán elkészült a híd, és 1946. január 18-án mi, az építők végigvonultunk az utcán énekelve. Nehéz elfelejteni, ahogyan a lakosság ünnepelt bennünket. Cipőt, ruhát, cigarettát hoztak nekünk ajándékba, pedig dühöngött az infláció és mindez nagy értéknek számított.”
Tíz év alatt újjáépítették Budapest valamennyi hídját, az Erzsébet-híd kivételével. A hőskorszakban „barkácsolt” Kossuth-hidat pedig 1960-ban lebontották. Mistéth Endre, a híd egyik tervezője annak idején azt mondotta: „Boldog vagyok, hogy ezt a hidat már lebontják és nem felrobbantják”. Az értékek oktalan rombolásának az emlékétől borzadó építő ember természetes ösztöne az öröm, ha a csupán megfelelőt már kicserélheti a jobbal. Az új Erzsébet-híd elegáns, karcsú vonala a 32 vázlat egyikének a hatalmas, élő mása. S egyben szimbóluma annak, hogy az elmúlt harminc esztendő nemcsak mennyiségi, de mindenekelőtt minőségi változásokat hozott Budapest életében. A dinamikus városfejlesztés az új, a szocialista társadalmi rend erkölcsének és célkitűzéseinek a jegyeit viseli. Az is, ami felépült három évtized alatt, az is, amit a régi Budapestből gonddal, szerető ragaszkodással megőriztek. Mert a lágymányosi, a zuglói, az újpalotai, óbudai korszerű lakótelepek új városképet alakítottak ki, de abba illeszkedik be méltóan a tetemes költséggel restaurált és a közművelődés szolgálatába állított Vár is.
A város fejlesztésére vonatkozó tervekben továbbra is a lakótelepek építése szerepel első helyen. A Tanács ez évi költségvetésének 65 százalékát erre fordítják. Tizennyolc-tizenkilencezer lakás átadására számítanak 1975-ben. Emellett jelentős összegeket szánnak a kórházak befogadóképességének a növelésére, a berendezés korszerűsítésére. 140 iskolai tanterem építését tervezik, a csepeli és a kőbányai művelődési központ átadását, és felépül az óbudai Művelődési Ház.
A gyors urbanizációval itt is felmerült a gond: megőrizni a város sajátos jellegét. Az eredmény minden bizonnyal a városrendezők hozzáértését dicséri, de kétségtelenül nagy része van benne a pesti ember éber, mindenre figyelő, mindenről véleményt alkotó közéleti magatartásának is. Mert ezt a várost több mint kétmillió, a szó nemes értelmében vett lokálpatrióta lakja. Egy asszony, azt mondják, attól szép, hogy szeretik. A városok minden bizonnyal attól szépek, hogy lakóik ragaszkodnak hozzájuk, ha kell, áldozatok árán is.
Lehet, hogy túl sokat időztem ebben az írásban egy régi hídépítési mozzanatnál, de rendkívül jellemzőnek találtam. Mint minden régen alapított nagyvárosnak, Budapestnek is megvan a maga egyéni varázsa, amelybe az ember akkor is beletartozik, amikor éppen „nem látszik a képen”. Ott van az éjszakában tovatűnő vontatógőzösön, a Margit-sziget zöldjében megbúvó padokon, a koncerttermekben, a gyárakban, amelyek csak a turista számára fehér foltok a város térképén, hiszen Budapest nem utolsósorban gyárváros, s a Szép Ilonka presszó apró pincehelyiségében, Budán, ahol az ember csodálkozva fedezi fel a régi házak között a török követséget. A mozgalmas Körút és a csendes, kaptatós budai utcák, a Duna-parti sétányok és a zenés vendéglők eredeti hangulatának legfontosabb alkotóeleme a közvetlen és fensőséges, jó modorú, de könnyed, szívesen kacagó és finoman gunyoros, szolgálatkész, de érdekeit igen jól ismerő pesti ember, akinek ez a felszabadulása harmincadik évfordulóját ünneplő város, Budapest, a világ közepe.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 7. számában, 1975. február 14-én.
