Egyetlen területen sem vagyunk annyira elfogultak, mint a gyermekekkel kapcsolatos dolgainkban, itt tanúsítjuk tehát a legnagyobb felületességet, noha itt kerül a legtöbbe az egy főre eső bugyuta gügyögés. Pedig a gyermekek sohasem azt várják, hogy szeretetünk jeléül velük selypítsünk, hanem azt, hogy megfejtsük hozzánk intézett üzeneteiket, amelyeket mint távoli bolygók ismerkedni vágyó lakói, a maguk jelrendszere szerint kódolva sugároznak felénk. Üzenetük mindig arról értesít, hogyan tükröződik bennük a mi világunk, az, amelyet mi, felnőttek a magunk képére teremtettünk. Es nagyon szomorúak lehetnek, amikor, válaszként teljes bizalommal megfogalmazott kapcsolatteremtési kísérleteikre leguggolunk vélt értelmi szintjükre és összecsücsörített ajakkal, kedveskedve utánozzuk fizikai tökéletlenségüket.
A nemzetközi gyermekrajzpályázat nyerteseinek a Romana téri UNESCO-teremben rendezett kiállításával kapcsolatban fogalmaztam meg ezt a méltatlankodást, után elolvastam több neves műítész beszámolóját az eseményről. E szövegek java része úgy készült el, hogy szerzőjük kiszidolozta és egymás mellé rakta a hivatásos képzőművészek kiállításának értékelésekor megtakarított jelzőket, és beírta közéjük a feltétlenül szükséges összekötő szavakat. A gyermekrajzok ilyen megközelítési módját a legjobban az a szöveg jellemezte, amelynek a szerzője kijelenti, idézek: „a pályázatot kezdeményező folyóirat nagyszerű gesztusa a nemzetközi ártatlanságnak, a világ gyermekei mindentudó naivsága szolidaritásának nyújtott jelentős ösztönző erőt”. Nemigen értem, hogy is áll ez a dolog a naivság nemzetköziségével, de azért szépen hangzik. És az is biztos, hogy a gyerekek iránti szeretetből fakad. Sőt, lehet, hogy értelme is van, lehet, hogy igaz is, mint azok a sorok, amelyek a minden színfoltban fellelhető gyermeki bölcsességről szólnak, meg arról a tiszta dallamról, amely – a műbíráló szerint – a rajzok minden egyes vonalában megbújik. Mindez szép, de kevés. Kevés, mint amikor a gyermek komoly, de kényesnek tekintett kérdését úgy meséljük el felnőtt társaságban, mint a gyermeki ártatlanság bájos, mosolyognivaló megnyilvánulását, amelyet természetesen válasz helyett becéző tutujgatással ütöttünk el.
Pedig ezek a rajzok, művészi értéküktől eltekintve, elsősorban felénk, felnőttek felé sugárzott üzenetek, amelyeket kötelességünk kihámozni a rejtjeles burokból, nemcsak azért, hogy megérthessük a gyermekek világát, hanem főleg azért, hogy jobban megérthessük a magunkét. A konvencióinkat ugyanis olyan régen megszoktuk már, annyira hozzá tartoznak az életünkhöz, hogy mi magunk már nem vesszük észre a ferdeségeket. E rajzok azonban olyan megfigyelők tudósításai, akik még nem tisztelik az általunk sorsszerűnek elfogadott engedményeket. Például: ma már nemigen dobban meg a szívünk, amikor elolvassuk az autóbalesetekről szóló napi híreket.
Hanna Amitaj tizenegyéves gyermek önmagát rajzolta le, amint az átjárón, vagyis a zebrán áll, ijedten és tanácstalanul. A rajzon ugyanis a zebra sehol sem kezdődik és sehol sem ér véget, a csíkos sáv csak az úttest közepén látható, mint egy sziget, nem tudni, hogy került oda a gyermek, és körülötte teljesen zárt körben színes autók acsarkodnak rá. Ha Salvador Dali rajzolta volna ezt a képet, akkor mint csodálatos gondolatot ünnepelnénk. A gyermek azonban félelmében egyszerűen arra figyelmeztet rajzával, hogy mi, felnőttek nem tudunk megnyugtató biztonságot teremteni számára a magunk kitalálta gépek világában. S ez, legalábbis némely helyen egyelőre igaz. Ezért erről a rajzról nem lehet csupán azt írni, hogy alkotójának figyelemre méltó színérzéke van.
Egy svájci kisfiú, Rudolphe Hubschdt, állatkertet rajzol, amelyben soha nem látott színes állatok nyüzsögnek. Szendén mosolygó, barátságos sárkányok, tevék, amelyeknek a farkuk helyén egy második fej látható, rózsaszínű szárnyas kutyák és még sok más furcsaság. A közöttük járkáló gyerekek azonban kivétel nélkül hibátlanok anatómiailag. A rajz egész hosszában elterülő felirat arra figyelmeztet: felnőtteknek tilos belépni ebbe az állatkertbe. Felesleges szigorúság, gondolom, miért a magunk köznapi szemével úgy sem látnánk e csodaállatokat. De világos üzenet is ez a rajz: a svájci kisfiú nem akarja, hogy belépjünk az ő csodavilágába és tudálékosan kijavítsuk a kétfejű tevét. Mert a felnőttek, ő így látja, egyforma szürkévé gyúrnak mindent, amihez hozzáérnek: a sorozatban gyártott autókat, a sorozatban gyártott házakat, a sorozatban gyártott intelmeket…
Igen meghatott Voinea Ioan tizenkétesztendős honfitársam Mi és anyu című rajza. A gyermek önmagát rajzolja le, de lábai két oldalt felfelé ívelő oszlopokká nyúlnak, amelyekből egyik oldalon a testvérének, másik oldalon az anyjának a képmása nő ki. A teljes és bensőséges együvétartozás igénylésének grafikai kifejezését nehezen lehetne szavakkal ilyen meghatóan érzékeltetni.
A gyermekek valószínűleg azt rajzolják meg, amit nem tudnak gátlások nélkül szavakban kifejezni. Színes üzeneteik, az ősi képírások módjára, értékes híradások a térben oly közel álló és számunkra mégis annyira talányos, pompás ligetekkel, de ijesztő sötét erdőkkel is, tisztán csengő kacajjal és borzongató szorongatásokkal teli gyermeki világukról.
Ajándékozzunk színes ceruzákat gyermekeinknek, hogy találkozhassunk velük.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 31. számában, 1973. augusztus 3-án. A gyermekrajzok nem az eredeti cikk illusztrációi.
