A Macskajáték színrevitele a Lucia Sturdza Bulandra Színházban kettős bemutatkozásra adott alkalmat: Örkény István neve először szerepelt bukaresti színház műsorán, és Taub János első ízben rendezett fővárosi színházban. Így az „első találkozások” valóságos láncreakciója jött létre egy sajátos, csakis a művészetben megvalósítható felderítő küldetés során, amikor is az expedíció tagjai – szerző és rendező – színész és közönség még nem eléggé feltárt érzékenységi zónáinak a felkutatására vállalkoztak. Ám a térképnek tekintett darab csak körülbelüli koordinátákat jelöl meg.
A küldetés eredményességének a teljes felmérésére nincs biztos eszköz, mert bár mindnyájan együtt vettünk részt benne, s mindvégig szemmel tarthattuk egymást, mindenki egy maga kényszerült zsengébb vagy szívósabb liánokat átvágni, hogy tágíthassa emóciós felségterületét. Egyesek pedig (a Săptămȋna című hetilap színikritikájából ítélve) időnként eltévedtek, félreértve a valóban könnyen félreérthető térképet. Mert annak a szövege, s gondolom, ebben rejlik az akció sikerének a nyitja, rejtjeles közlemény. Csak azt vezeti, pontosabban irányítja a kívánt érzelmi koordináták felé, aki ismeri a megfejtés kulcsát. Szó szerint értelmezett szövegében a Macskajáték (a már említett lap bírálatát idézve) valóban „túlságosan hosszú darab”. A rendező legfontosabb feladata volt felfedezni és már az első jelenetektől kezdve felfedeztetni a közönséggel a néha látszólag színtelen szöveg drámai tartalmát. Rávenni a nézőt arra, hogy az áttételt elfogadva, nem betű szerint, hanem drámai intencióiában értelmezze a szöveget.
A Macskajáték a szerző meghatározása szerint tragikomédia. Csakhogy ebben az esetben nem csak a tragikus és komikus elemek váltakozását jelzi a műfaji meghatározás, sőt, a komikus és tragikus figurák egyidejű jelenlétét sem, hanem azt az ellentétes hatásokra épített drámaszerkesztési módszert, amelynek a lényege, hogy a szöveg többnyire nevetésre ingerel (még akkor is, amikor Orbánné öngyilkosságot kísérel meg), a színpadi szituáció viszont mindig drámai.
A rejtjel kulcsa nélkül a Macskajáték egy hatvankét esztendős, furcsa, kicsit kelekótya özvegyasszony groteszk vagy éppen visszataszító szerelmi kalandjának a kudarcáról szóló, apró-cseprő betoldásokkal teletűzdelt történet. Nyilvánvaló volt a veszély, hogy a néző elsősorban e késői lángolás meséjét látja benne, mert ez az egyetlen összefüggő történet a darabban, s mivel annyira egyszerű história, nem is készteti gondolkodásra a nézőt. Nem szólítja fel arra, hogy más értelmet keressen benne, mint azt, amelyet eléje tálalnak. Egy idős, kiérdemesült operaénekes elhagy egy javakorabeli asszonyt, egy másik javakorabeli asszony hervadt bájaiért. Ha erről van szó csupán, akkor a Macskajáték a nevetséges késői szerelem drámája. Lehet, hogy Orbánné valamikor, ifjúkorában valóban szerelmes volt Csermelényibe, bár annak idején nem ragaszkodott ahhoz, hogy hozzámenjen feleségül. Ám bizonyos, hogy most nem szerelmes belé, a szó érzéki értelmében: a csütörtök esti vacsorák, amelyeken Orbánné boldogan mérlegeli az obsitos hőstenor farkasétvágyát, nem szerelmi légyottok. Orbánné boldog, ha egy élő, szuszogó ember csámcsog mellette, s időnként operettmozdulattal kísért, penészes csipkék szagát idéző bókkal fizet nemcsak a szalonnás rántottáért, hanem az élet élvezetére nyújtott alkalomért vagy annak a látszatáért.
Még az sem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy a Macskajáték az öregek drámája. Nem! A Macskajáték a feleslegessé vált emberek drámája. Nem feltétlenül az öregeké, hanem azoké, akik önhibájukból s valamelyest a környezet hibájából nem tudnak hasznosan bekapcsolódni az egymásrautalt emberek életébe. Az egyedüllét tragédiája nincs korhoz kötve: nem sújtja például az unokáját gondozó hetven éves nagymamát, de pokollá teheti egy egészséges harmincesztendős magányos ember életét. S ez egyformán igaz Orbánné, Gizella és Egérke sorsára vonatkoztatva. (Ezért nem zavart senkit, hogy Vally Voiculescu, noha jóval fiatalabb, mint a darab szerinti Orbánné, akit a színpadon megelevenít, nem maszkkal játszik.) A három nő egymásra találása és „macskajátékuk” az előadás nagyon hatásos zárójelenetében: nem happy end, örömük éppen tragédiájuk mértéke. Eltékozolt életek alkonyán a nyájas egymásra-nyávogás jelenti számukra a boldog pillanatokat.
Taub János munkájának a sikerét Örkény szövegének megfejtésében kell keresni. Mindenekelőtt abban, hogy sikerült egy nagyon tehetséges, nagyon tapasztalt, de éppen ezért csak elmélyült, szakmai nyelvre lefordított érvelésre reagáló együttest megnyernie felfogásának. A tulajdonképpeni munka csak ezután kezdődhetett, s a közös nyelvezet megteremtése lehetővé tette Taub számára, hogy ismét bizonyítsa hangulatteremtő képességét az előadás egységének kialakításában, s ezen belül a részletek megmunkálására fordított igényességét.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 12. számában, 1973. március 23-án.
