Eddig teljesen ismeretlen műgyűjtő nagy feltűnést keltő kiállítást rendezett Nizzában. Képtárának fő értékei Picasso- és Giacometti-festmények és -rajzok. A művek eddig sohasem szerepeltek kiállításon, de eredeti voltukhoz nem fér kétség: a nagy alkotók saját kezük írásával állították ki az igazoló papírokat.
A közönség azonban nemcsak azért özönlik a kiállításra, mert nagy hírű művészek munkáit láthatja, hanem mert megismerheti a gyűjtemény tulajdonosát is, aki ezúttal nem texasi olajmágnás, nem francia nagyiparos és nem angol herceg, hanem egyszerű szabómester. Szabómester, aki a megnyitót követő sajtóértekezleten elmondta: ezek a mössziők, a modern képzőművészet titánjai, ifjúkorukban nála varratták a ruháikat. S mert akkor még nem hevertek a lábuknál a hozsannázó műértők ezrei, pénz híján festményekkel, rajzokkal, metszetekkel fizettek. – Egy szép napon beállított hozzám egy fiatalember – mesélte –, s így szólt: Picasso vagyok, ha ön dolgozik nekem, én is önnek.
Üzleti kapcsolatuk húsz évig tartott, s a műpártoló kisiparos ezalatt kétszáz nadrágot és számtalan zakót varrt a művészvilággal vakmerően szembeszálló Pablónak és társainak. Ami mindenképpen jelentős kultúrtett, mert egy új művészeti irányzatot talán házikabátban is lehet teremteni, de biztos, hogy csak nadrágban lehet elfogadtatni a világgal. A képekkel ugyanis végig kell kilincselni néhány évtizedig az újításoktól viszolygó képkereskedőket. A munkájáért kapott művek egy részét a szabómester eladta, mert ő is piacról élt ugyebár, sokat elosztogatott ismerőseinek, a többit íme, közszemlére teszi, hogy mindenki gyönyörködhessék bennük. A tárlat különlegessége egy szerény kockás füzet, amelybe a mecénás szabómester a rendeléseket vezette be. Az időközben ismertté vált s ennek megfelelően növekvő csípőbőségű művészek méreteit tartalmazó oldalakat a halhatatlan kuncsaftok egy-egy rajzzal ékesítették, s így a szerény iskolásfüzet műértéke szinte felbecsülhetetlen.
A mecénás szabómester felbukkanása a bohémélet megszépítő, legendás légkörét árasztja, s ezért inkább színes epizódnak számít, mint művészettörténeti eseménynek. Mégis meggondolkoztató. Elsősorban azért, mert nem olyan festőket támogatott annak idején, akik a korabeli közízlésnek megfelelő modorban alkottak, hanem azokat a fiatalembereket, akiket jeles műbírálók akkoriban őszinte meggyőződéssel szenvedélyesen kiátkoztak a múzsák rózsaligetéből. Hogy lehet az, hogy a lelkes kézműves felismerte pártfogoltjainak munkájában a művészi értéket, amikor annyi hivatásos műítész tagadta? Mert nyilvánvalóan felismerte, vagy legalább megérezte az ihletettség fuvallatát. Az még elképzelhető talán, hogy valaki merő szánalomból nadrágot varr az ismeretlen, éhenkórász művésznek. Egy nadrágot. De nem kétszázat!
Persze éppen a művészet az a síkos terület, ahol mindenre lehet találni legalább két, egymásnak teljesen ellentmondó magyarázatot. Ezért gondosan óvakodom attól, hogy végső következtetéseket vonjak le a mesébe illő szép históriából. Lehet, hogy a művészi újítás iránti vonzódás nem iskolai műveltség kérdése csupán, hanem évszázadok során belénk rögződött élményigénylés átöröklődése. Lehet, hogy a művészi újítás a társadalmi megújhodás szükségérzetét visszhangozta annak idején a varróasztal fölé görnyedő emberben. De az is lehet, hogy egyszerűen tájékozatlan volt. Nem olvasta a műbírálók cikkeit, és így nem ismerte a francia Akadémia tagjainak a véleményét védenceinek felháborító műveiről. Amelyek neki, a szabómesternek, a jó ég tudja miért, nagyon tetszettek…
Megjelent A Hét Vi. évfolyama 5. számában 1975. január 31-én.
