Miután Angliában bebizonyították, hogy III. Richárd rendkívül jóságos uralkodó volt, és rossz hírét csupán egy Shakespeare nevezetű, ismert Tudor-párti rágalmazónak köszönheti, most egy francia nemes úr is átértékeli hírhedt ősének emlékét.
Xavier de Sade márki azt akarja bebizonyítani, hogy elődje nem volt „szadista“. A márki abban bízik, hogy a történelemtudomány segítségével sikerül ősét tisztára mosnia a rágalmaktól, s akkor majd a szadizmus szónak dicsérő jelentése lesz.
Persze a Sade-ivadékot, ha jóhiszemű, nem lehet elítélni, amiért megkísérli rehabilitálni a család fekete bárányát: a szó általánosan elfogadott értelmét tekintve valószínűleg kínos számára a bemutatkozás. De ha sikerülne is tárgyi bizonyítékokat szereznie állítása igazolására, nem hiszem, hogy számíthat kortársai elismerésére. Az emberek érthető módon idegenkednek attól, hogy holmi ük-ükunokák buzgólkodása miatt elveszítsenek egy sor jól rögzített fogalmat, jelzővé vagy éppen közmondássá magasztosult hiedelmet. Jól néznénk ki, ha például Nagy Sándor valamelyik kései leszármazottja, pereputtyának jó híre érdekében, megkísérelné bebizonyítani, hogy harcias őse nem világuralmi vágyaktól űzve verekedte át magát Indiáig, hanem a csoportos, szervezett turisztika megalapítóját kell tisztelnünk benne.

Hová jutnánk, ha a vállalkozó szellemű karthágóiról, a nagy Hannibálról azt állítanák csodálói, hogy voltaképpen szenvedélyes hegymászó volt csupán, az alpinisták öregapja, aki természetjáró hajlamait ismeretterjesztő tevékenységgel tetézte: ha már úgyis átkelt az Alpokon, felhasználta az alkalmat arra, hogy megismertesse a rómaiakkal a harci elefántokat és bemutassa a karthágói acélipar legújabb és legélesebb termékeit. Ezután már csak azt kellene bebizonyítani, hogy Drake admirális, aki kalózként kezdte fényes pályafutását, tulajdonképpen kamaszos félénkségének a palástolására pusztította el a karib-tengeri településeket, mielőtt a híres tévésztár, I. Erzsébet szolgálatába lépett.

Nem kétséges, hogy egy eltökélt, ügyes leszármazott bármit bebizonyíthat neves elődjéről. Csak éppen feleslegesen fáradozik. Az illető sorsa éppen azért rögződött jelképpé, néha valóságos cselekedetei ellenére, mert szükségünk van ilyen támpontokra, hogy tájékozódhassunk a hitünket alkotó érzelmek útvesztőjében.

Költők és történészek (munkájukat tekintve néha olyan nehéz megkülönböztetni őket) megalkották vagy kijelölték azokat a csúcshelyzeteket s a hozzávaló hősöket, amelyek viszonyítási alapul szolgálnak a jó és a rossz, az önfeláldozás és az önzés, a fennköltség és a parlagiasság megítélésében. S ezért a róluk szóló legendák tudatalakító hatása néha fontosabb, mint a szűk látókörűen értelmezett történelmi igazság. Ha igaz, hogy III. Richárd jóságos uralkodó volt, szívesen igazságot szolgáltatunk neki egy negyvensoros krokiban.

De mit használ az igyekezet, amikor egy zseniális hatásvadászó, a nagy Will, négyszáz esztendővel ezelőtt ötfelvonásos drámában olyan súlyosan megbírálta őfelségét, egyebek között gyermekgyilkosságért is. Ezért III. Richárd akkor is a zsarnokság szimbóluma marad, ha most kiderülne, hogy otthont alapított az árva kismacskák gondozására. És ha valaki azzal állna elő, hogy Rómeó és Júlia, az önfeláldozó szerelem jelképei, valójában nem követtek el öngyilkosságot, hanem összeházasodtak és nyolc gyermekük volt, nos, az ilyen embert kiutálnánk a világból.

A történelmet azért nehéz besegíteni az egzakt tudományok szentélyébe, mert a valóban nagy emberek szellemi hatása néha szinte teljesen független valóságos tetteik természetétől, e cselekedetek vagy gondolatok azonnali jelentőségétől.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 30. számában, 1975. július 25-én.