Otmar de Stierna herceg tündöklésének és bukásának a históriája megérdemli, gondolom, néhány perces figyelmünket, mert sokatmondó adalék az emberi butaság kultúrtörténetéhez.
Nevezett Otmar, mielőtt kinevezte volna önmagát herceggé, szerény tisztviselőként tengődött a nyugat-németországi Marburg városában, míg egy szép napon aztán észrevette, hogy a pénz egymagában nem boldogít. Mármint másokat, neki ugyanis nemigen volt személyes tapasztalata, illetve pénze. De körülnézett és megállapította, hogy a konjunktúra újgazdagjai, titulusok híján, boldogtalanok. Otmar elmélyült heraldikai tanulmányokba kezdett, és hozzálátott a nemesi kutyabőrök gyártásához. Egy megtollasodott bajorországi sörgyáros például 60 ezer márkát leguberálva a Szent György Rend lovagjaként lépett ki Otmar műhelyéből, aki akkor még a szerény hangzású Smieder családi nevet viselte. Milliomossá vált telekügynökök báróságot vásároltak tőle, sőt egy hentesárugyár tulajdonosa éppenséggel hercegi ősökre tett szert általa. Igaz, hogy közel félmilliójába került ez a mulatság, de hát: noblesse oblige. Smieder egyúttal a maga számára is írt egy császári adománylevelet, amelyben grófi címet ruházott tulajdon ükapjára, s ezzel önmagára is, természetesen. Így lett belőle Otmar de Stierna-Koburg gróf.
Az emberi hiúság így hát aranybányának bizonyult: aránylag rövid idő alatt 1 800 000 márkát jövedelmezett. De Smieder nem tudott idejében megállni. A grófok és bárók váratlan inflációja feltűnést keltett, s a mohó Otmar börtönbe került. Ez a mozzanat azonban elindította későbbi, valóban fényes karrierjét. Brancsbeli cellatársa, egy Fabbri nevű szélhámos, akit termékeny fantáziával áldott meg a tékozló természet, kigondolt egy soha nem létezett államot, és kiszabadulásuk után kormányt alapított egy Zürichben bérelt, 11 négyzetméteres irodahelyiségben. Smiedert kinevezte külügyminiszterré és egyebek között sikeresen eladott két „sportminiszteri“ tárcát is. Az üzlet hamar fellendült: Fabbri kormánya jó pénzért árulta a képzeletbeli állam építkezésére alkalmas telkeit, a bankok és kereskedelmi vállalatok alapítását engedélyező jogosítványokat, árusított adómentességet biztosító okmányokat és kőolajkutatási koncessziót.
Akármilyen hihetetlen is, az üzletfelek hosszú ideig nem gyanakodtak. Ám egy szép napon, amint a hajdani fűzfapoéta mondotta – beleszólt a sors keze. Smieder ugyanannak a gyengeségnek esett áldozatul, amely az ő áldozatait a hálójába kergette: erőt vett rajta a hiúság!
Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy ő csak külügyminisztere a Fabbri képzeletében megszületett államnak. Aut Cézár, aut nihil – mondta, és kilépett a kormányból. Párizsba utazott és hosszan tanulmányozva a térképet, Borneótól északra felfedezett egy Freedomlandnak nevezett apró szigetet, amelynek a hovatartozása nem egészen tisztázott ügy. Smieder, azaz Otmar de Stierna-Koburg gróf hirtelen hercegséget alapított a szigeten, és felvette az „uralkodó herceg“ címet. Az „új állam“ párizsi nagykövetségén megindult az üzlet. Az inflációtól rettegő polgárok biztos befektetést kerestek, vagy hasznosítani akarták az adóhivatal elől eltitkolt törvénytelen jövedelmüket és földeket vásároltak az örökké napfényes Freedomlandban.
Persze egy balszerencsés órában ennek az üzletnek is végeszakadt, mert – az ókori tragédiák szerzői szerint – az istenek irigyek. Otmar de Stierna-Koburg ismét a dutyiba ül, Fábbrival együtt, aki szintén lebukott Svájcban, s nem nehéz kitalálni, hogy min törik a fejüket. Az is teljesen valószínű, hogy amint kikerülnek, újrakezdhetik az üzletet: hiszen az emberi hiúságot és hiszékenységet annyi kétes értékű politikus lovagolta meg az idők során, féktelen becsvágytól sarkallt, őrült vágtájában.
Megjelent A Hét V. évfolyama 52. számában, 1974. december 27-én.
