A meglepő adat Alcide Paolinitől, a tekintélyes Mondadori kiadó főlektorától származik s ezért hatásosabb, mintha valamely statisztikai kimutatásban bukkantunk volna rá: „1969-ben és 1970- ben átlag 600-600 ismeretlen szerzőtől származó kézirat érkezett postán a kiadó címére. Ezek közül a Mondadori egyetlen egyet sem jelentetett meg.” A Mondadori kiadóvállalat e szerint a kezdők réme, elszigetelt, arisztokratikus vállalat az olasz kiadók széthúzó közösségében? A kimutatások felmentik a kiadót az igazságtalan vád alól: a postaforgalmat fellendítő szerzők problémái nem oldódnak meg küldeményeik címzettjének megváltoztatásával. Az Einaudi kiadóhoz évi 400 küldemény érkezik, de ezek közül legfeljebb egy jelenik meg évente. A rekordot a Rizzoli kiadó döntötte meg: évi 2000, postán beküldött kéziratból egy sem jutott nyomdába.
A mázsaszámra érkező és következetesen visszautasított kéziratok áradata meggondolkoztat számos olasz kritikust és esszéírót, annál is inkább, mert az olasz könyvkiadásban az utóbbi esztendőkben sokasodnak az aggasztó jelenségek. A jelenkori olasz regény iránti érdeklődés 1961–1962-ben érte el a csúcspontot. Ebben az időszakban a kiadók átlagosan évi 120 könyvet jelentettek meg. A példányszám középarányosa 15 ezer volt. (Külföldi szerzők művei átlag 10 ezer példányt értek el.) 1969–1970-ben a kiadott könyvek száma nyolcvanra csökkent, az átlagos példányszám pedig kétezerre (miközben az idegen nyelvekből fordított művek példányszáma 15 ezerre emelkedett). Az olasz „irodalmi robbanás” időszaka, legalábbis egyelőre, a szép, de nyugtalanító emlékek közé került.
Ilyen körülmények között vetődik fel a kiadatlan kéziratok s természetesen íróik, a javarészt kezdő, ismeretlen szerzők sorsának a kérdése: vajon a kiadók válogató gépezete vált szigorúbbá, vagy a lektorok megszabadultak a „Párduc”-komplexustól, a remekmű elsikkadásának a félelmétől? Az olasz könyvkiadás visszaesése miatt megsokasodott támadások célpontjában a kiadóvállalatok lektoráló eljárása áll. Egyre gyakrabban hangzik el a vád – s nemcsak a mellőzött szerzők részéről –, hogy a kiadókat elsősorban anyagi szempontok vezérlik, s az olasz irodalom támogatásánál fontosabbnak tekintik a külföldi „bestsellerek” megjelentetését. Giulio Einaudi például, bírálói szerint, nem sokat fárasztotta magát Bassani, Ginzburg vagy Mastronaldi tehetségének érvényesítéséért. A kiadók megszüntették az induló szerzők számára hajdan létesített sorozatokat. Az egyetlen, amely még megjelenik az Einaudinál, „szigorúan elzárkózik az olyan írók elől, akik helyesen alkalmazzák az írásjeleket, tisztelik a nagybetűt és közvetlenül, érthetően szólnak az olvasóhoz”. Kevés a szépirodalmat közlő folyóirat, s a nagy napilapok vasárnapi számából is elmaradt az „Új hangok” rovata.
A kezdő író számára a kiadó vagy a neves lektor olyan szenvtelennek és hozzáférhetetlennek tűnik, mint egy ókori isten. A kiadók természetesen határozottan visszautasítják a vádakat. Vittorio Serem költő, a Mondadori kiadó irodalmi igazgatója elismeri ugyan, hogy „a regény részaránya az olasz kiadók terveiben csökken, a kiválasztás mechanizmusa lassúbb és radarja kevésbé hatékony, mint egy évtizeddel ezelőtt volt. Mégis, szinte lehetetlen, hogy egy valóban tehetséges kezdő elkallódjék”. Érvelését néhány, igazán nem éppen „kezdő”, de „új” író nevével támasztja alá: Spi- nella, Canari, Ongaro. Roberto Cerati, az Einaudi kereskedelmi igazgatója arra hivatkozik, hogy az új avantgarde-irodalom kétes értékű képviselői lejáratták a kortárs irodalmat az olvasó előtt, s ez a magyarázata annak, hogy az Einaudi kétszer annyi, évekkel ezelőtt befutott könyvet jelentet meg újabb kiadásban, mint amennyi újat dob a piacra. Sőt, Franco Fortini prózaíró és költő szerint a klasszikus remekművek sem felelnek már meg a modern olvasó időbeosztásának. „Ki olvassa ma már egészében a Háború és békét? Az emberek a vonatban olvastak, az autóban nem olvasnak” – mondja Fortini. Így aztán az Őrjöngő Lórándot és a Megszabadított Jeruzsálemet Italo Calvino és Alfredo Giuliani mesélik el az olvasónak, szabad átköltésben.
Ilyen körülmények között az ismeretlen, kezdő író patétikus szereplője csupán egy komédiának, amelyben a hivatalosan kijelölt áldozat a „regény”. Az ő drámája – nemcsak életízű, de valóságos drámája – a kiadóvállalatok folyosóin zajlik, s e színjáték szövegét a „nagyrabecsült kézirat” visszaszármaztatását kísérő udvarias, de hideg, diplomatikusan megfogalmazott válaszlevelek rögzítik. Védekezésül megpróbálja rajtakapni a lektort, akit azzal gyanúsít, hogy el sem olvasta a kéziratát, s úgy állít neki csapdát, hogy bőséges részleteket másol be műve századik oldalára a Varázshegyből vagy valamely más, babérkoszorús műből.
Gian Carlo Ferretti szerint a kezdő író szemében a kiadók válogató gépezete mindinkább kafkai jelleget ölt. Valójában a módszer egyszerű és szinte egységes. A kéziratok két úton kerülnek a kiadóhoz. Egy részüket „kezes”, vagyis egy kritikus, a kiadó felesége vagy egy folyóirat-igazgató barátjának a barátja ajánlja a lektor figyelmébe (esetleg egy politikus, minthogy az író-politikusok korát éljük). A kéziratok másik hányadát a posta juttatja a kiadó titkárnőjének asztalára. Az első úton érkező kéziratok sorsa aránylag gyorsan eldől, és rendszerint személyes telefonbeszélgetésben közlik a szerzővel: „örvendünk, májusban lanszírozzuk.” A másik úton érkező kézirat a szabályos iktatások után a Nagy Kiválasztók egyikéhez (aki egyébként a kiadó alkalmazottja) kerül. Szörnyű mészárlás következik, amelynek során a kéziratok 80 százaléka mártírhalált szenved, amit a szerzővel köszönő levélben tudatnak. A sajnálkozó „nem tudjuk besorolni kiadónk tervébe” szöveget újabb köszönet, elismerés és néha, az időpontnak megfelelően, az ünnepekre vonatkozó jókívánság kíséri. A fennmaradó 20 százalékot a kiadó külső munkatársakkal lektorizáltatja. (A honorárium ritkán haladja meg a 10 ezer lírát. Ugyanakkor egy olasz folyóirat ára körülbelül 250 líra.) A lektor véleményezésével a kézirat visszakerül a kiadóhoz. A kiadó lektora ezután ráírja a maga igenlő vagy elutasító javaslatát. Az így felszerelt kézirat eljut az „Utolsó ítélet” fokára. Egyes kiadóknál egy vagy két ember határoz. Einaudinál a „szerdai parlament” (Calvino, Bollati, Davico és mások), a Feltrinelli kiadónál két tagú „konzulátus”: Balestrini–Tagliaferi, a Garzanti kiadónál egy belső és külső tagokból álló „tanács”, s végül a Bompiani kiadónál Valentino Bompiani egymaga.
Ám az utóbbi években újabb szereplő lépett az olasz kiadói tevékenység színpadára: az irodalmi ügynök. Erich Linder, a Nemzetközi Irodalmi Ügynökség munkatársa szerint az ügynök igénybevétele (akit a szerző segítőtársának tekint a kiadóval szemben) az írói szakma öntudatának ébredését példázza. „Az ügynök ítélete szakmai jellegű, tehát nem bíráló, hanem a párbeszéd lehetőségének a biztosítását célozza.” Tehát az író, akinek a neve még nem jelent meg nyomtatásban, újabb ítélőszékkel kerül szembe, amely operatív és gyakorlati szemléletű, de nem kevésbé kegyetlen, mint a Nagy Válogató Gépezet. Kik az ügyfelei? „Száz kézirat közül, amelyet elvállalok – mondja Linder – nyolcvan olyan neves író munkája, akikkel már régebben üzleti kapcsolatban állok. A fennmaradó húsz közül tizenöt nyelvileg sem elfogadható. A javasolható négy-ötbőlnégy-ötből átlag egyet sikerül eladnom.”
Mindabból, amit Linder elmond, a legfontosabb, hogy az ügynök nemcsak az író anyagi jogainak az adminisztrátora, hanem maga is válogat. És kérdés, hogy a kiadói tevékenység iparosodása és a vállalatok tömörülése idővel nem játssza-e át végleg a „technikusok”, a menedzserek kezébe a válogatást, amit ma, tévedésekkel együtt mégiscsak hozzáértő irodalmárok végeznek? Olyan emberek, akik ha ritkán is, de a lehetséges felfedezés öröméért az üzleti kockázatot is vállalják.
Az összes kiadásra kerülő kéziratok, jelentéktelen kivétellel, a „kezesek” útján jutnak a kiadóhoz – mondják egyhangúlag a lektorok. A postán érkező remekmű távoli mítosz csupán. A kiadói tevékenység rutinja, a konkurrenciaharc lehetetlenné teszi a felvillanó csoda felfedezését, a kockázat örömét, a reveláció meglepetésének boldog pillanatát, kizárja a néha oly hasznos tévedés lehetőségét. „Sok ezer regény a palackban” – ez a címe Gian Carlo Ferretti cikkének, amelyben a kiadatlan írók sorsát taglalja. Tengerbe dobott üzenetek ezrei a kiadatlan művek, amelyekért nem nyúl senki, noha kétségbeesett szerzőik üzenetüket a világnak szánták.
Megjelent A Hét II. évfolyama 16. számában, 1971. április 16-án.
A szerkesztő megjegyzése
A szignó – T. L. – kétséget kizáróan Tabák László, a Nemzetközi Élet rovat vezetőjének nevét rejti.
