„Hívón s idézvén szörnyű árnyakat, / s légnyelveket, mik az ember nevét / homokparton s vadonban sziszegik“ – szól a könyv mottója (Milton: Comus).
Axel Heyst, ez a kopasz, bajuszos és rendíthetetlen nyugalmú, iróniára és érzelmességre egyaránt hajló svéd báró összevissza kóborol a kokin-kínai szigeteken, továbbá Malájföldön és hasonló helyeken, mindig gentleman like viselkedik, derék csavargókon segít, csupa szeméremből, nehogy a heves szenvedélyek megsebezzék: szkeptikus, fennkölt és nihilista apja hatására kerüli mindazt, ami hangos és égő – ezért mászkál ide-oda a trópusokon, szórakozott mosollyal. Mi sem természetesebb, minthogy ez a szegény forró égövi sztoikus a leghevesebb, legégetőbb, legféktelenebb érzelmeket váltja ki: egy Schömberg nevű bamba német fogadós sötét, fogcsikorgató gyűlölködését, egy Lena nevű lány heroikus szerelmét (a lány fő ambíciója, hogy mukkanás nélkül meghalhasson érte), holmi egzotikus gonosztevők rabló indulatát.
Axel Heyst azonban továbbra is csak ironikus formában tudja kifejezni azt, amit átél, a legnagyobb katasztrófák sem férhetnek lényéhez, amelynek legbensőbb, legintimebb megnyilvánulása az udvariasság.
A lelkiismeretes fordítás Vámosi Pál, az okos utószó Vajda Miklós munkáját dicséri.
Olcsó Könyvtár. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1970.
Megjelent A Hét II. évfolyama 12. számában, 1971. március 19-én.
