A második péntek
Egyre nehezebb a főnök pénteki szózatait hallgatni. Itthoni KO-ival magabiztossága nem a Holdig, hanem a Marsig emelkedik, s azzal sem törődik, ha hipotézisei sorra csődöt mondanak. Mindig, mindenben más a bolond, a markáns többséggel való makacs szembemenése már akkor is hiábavaló, ha néha igaza van. A világ külpolitikai színpadán azok tapsolnak neki, akik szélsőségesek, autokraták és csaknem olyan öntömjénezők, mint amilyen ő maga lett.
Mai nekirugaszkodása a következőkből állt. Az Erasmus-ügy kapcsán megtudhattuk, hogy azért akarják ütni a gyerekeinket, mert nem tudnak mire menni a kormánnyal . (Az előzmények ismeretében több mint csúsztatás, mély meleg demagógia.) A főnök a tágabb horizonttal sem fukarkodott, szerinte előbb azt kell tisztázni, hogyan viszonyul a magyar a veszélyekhez: vagy sündisznó módjára összegömbölyödik, és védekezni fog – de szerinte ez utóbbi önveszélyes stratégia, mert megbénít, ez pedig a politikában nagy hiba. Ő látja, hogy vannak olyan politikusok Európában, akik pontosan így dermednek meg. Közben Magyarország minden veszélyre aktívan reagált, mert „mi nem hagyjuk magunkat”, és közben „védelmi állásokat jelölünk ki”, ilyen például a rezsivédelmi alap, mondta Orbán, aki szerint „nem engedtük, hogy családok milliói menjenek tönkre”. (Közben megérkezett a decemberi inflációs adat – egy év alatt 24,6 százalék, Európa-rekord, hazánkban több mint húsz éve nem volt ilyen magas. Az élelmiszerek árrobbanásáról jobb nem beszélni.)
A Telex tudósítását idézve érkezik egy hamis, de meglehetősen nagyképű szónoklat arról, miszerint itt az idő, hogy „jöjjön végre valaki Brüsszelből, aki elég bátor, akinek nagy a bicepsze, széles a válla, és mondja ki, hogy ezt elszúrtuk”, és a szankciókat meg kell szüntetni, mert akkor az árak rögtön lecsökkennének, az infláció pedig minimum megfeleződne. Ez szerinte csak egy politikai döntés lenne Brüsszelben, de ő maga ilyen széles hátú embert nem lát. (…) Bátorságot azért itt-ott igen, például „itt vagyunk mi, személy szerint én is”. (Nem hajlandó látni, még kevésbé tudomásul venni, hogy
egymást érik a tanulmányok arról, hogy fokozatosan érnek célba az Oroszország elleni szankciók, adatokkal, grafikonokkal, folyamatábrákkal. Majd másokra mutatva mondja ki a verdiktet: európai partnerei nem látják be, hogy tévedtek. Ő bombabiztosan válogat, soha ki nem mondja, hogy a helyzetmegítélése rossz volt, kárt okozott.)
Elfordítja a fejét, amikor a számára olyannyira kedves olasz miniszterelnök, Meloni épp az ő gyűlölt Néppártjával keresi a kapcsolatot az ő gyűlölt Néppártjával, ami maga a pofára esés.
Ha nem volnának a szankciók, kiderülne az ég, elmúlna az energiaválság – holott a borús jelek már a háború előtt megmutatkoztak, Ukrajna megtámadása csak gyorsította, mélyítette a krízist.
Leleményes politikusunk azonban képes a vesztességekről győztesen beszámolni! Arról beszél, hogy „a nyugati kormányok szerinte nem tudják begyűjteni azt a pénzt, amit ő extraprofitként begyűjt Magyarországon a cégektől, más országok nem tudják úgy visszaadni a pénzt az embereknek, mint ő.” (Valóban kreatív, ahogy az állami, legfőképp a kormányzati költségeket, valamint a szívének kedves szektorok apanázsát kíméli és mindent szenvtelenül áthárít a piaci szereplőkre, amelyek meglehetősen sok trükkel és szakaszosan ránk.)
Amit a főnök ragyogó technikának képzel, mint a vég nélküli árstoppozást, az kétélű fegyver. A közgazdászok kórusban figyelmeztetnek erre, hiába. A főnök bűvészmutatványai, bázisa tömeghipnózisa bevált, „mindent megtehetek” szajkózza évek óta és ebben tényleg igaza van.
„Nemhogy nem lehet Magyarországot sarokba szorítani, boldogulunk egyedül is”, és most Brüsszel azzal szembesül, hogy nélkülük is felkel a nap, és kukorékol a kiskakas itt nálunk. (…) A magyar gazdaság, köszöni szépen, jól van” – hangzott a végső summázat, megtoldva azzal, hogy kormánya nagyon is cselekvő és ambiciózus kormány.
Ez volt tehát péntek, január második péntekje.
Címkép: A diktátor új fajtája/ Szabad Európa
Forrás: Újnépszabadság