Vétótörténelem
Tavaszi vétócunamit emleget Párizsból a Le Figaro, Jean Asselborn luxemburgi külügyminiszter roppant csalódott, Heiko Maas német külügyminiszter pedig diplomatikusan hümmög, hogy éppen a világ legveszélyesebb pontjainak égető gondjaival kapcsolatban oly gyakran ütköznek vétókba. És szaporodnak az utóbbi időben a megoldások keresését segíteni próbáló nemzetközi lépések az ENSZ-től az EU-n át a NATO-ig.
Ennek jegyében látott napvilágot ritkán látott zuhatagban politikusok, szakértők, médiumok hadának véleménye arról is, hogy Magyarország – egyet a sok közül – blokkolta azt a közös állásfoglalást, amelyben az Európai Unió a konfliktus békés rendezésére kívánta felszólítani Izraelt és a Hamaszt. Arra, hogy vessenek véget a sok emberéletet is követelő pusztító háborújuknak. Erről a vétóról Josep Borrell EU-főképviselő azt mondta: „Őszintén szólva nem tudom megérteni, hogy egy ország hogyan nem tud egyetérteni ezzel az állásfoglalással. De emlékeztettem kollégáimat arra, hogy a külügyminiszterek tanácsa felelős a közös kül- és biztonságpolitika kialakításáért. És ez nem valamiféle szeszély, hanem az EU-szerződésekből származó megbízás, amely szerint minden tagállam lojálisan hozzájárul a közös politikához.”
A Wikipédia megfogalmazásában „a vétó (latin veto, azaz megtiltom): hatalom arra (például egy állami hivatalnoké), hogy valaki egyoldalúan megakadályozzon egy hivatalos aktust, általában egy törvény hatályba léptetését. A vétó lehet abszolút, például az ENSZ Biztonsági Tanácsa állandó tagjai (Kína, Franciaország, Oroszország, az Egyesült Királyság, az Amerikai Egyesült Államok) minden határozatot megvétózhatnak. Lehet korlátozott, mint az a törvénykezési szabály az Egyesült Államokban, hogy az elnöki vétót felülírhatja a képviselőház és a szenátus kétharmados többségi szavazata.”
Mintha az antik Római Birodalom köszönne vissza, korunkban.
Mert hogy az intercessiót, azaz a vétó intézményét a Kr. e. 6. században vezette be a római köztársaság, az ókori Róma consuli és tribunusi tisztségeihez kötődően. Eszerint a két egyszerre hivatalban lévő consul közül bármelyik megállíthatta a másik katonai vagy polgári döntéseit, hogy védhessék a „plebs”, azaz a köznép érdekeit a szenátust ellenőrző patríciusi osztály esetleges túlkapásaival szemben. A tribunus pedig egyoldalúan blokkolhatta a szenátus döntéseit.
Az Egyesült Királyságban a királyi vétót (azaz a királyi hozzájárulás megtagadását) utoljára 1708-ban Anna brit királynő gyakorolta: történetesen az önálló skót milícia létrehozásáról szóló törvényt nem hagyta jóvá a London és Edinburgh közötti akkori feszültség idején. Később a Lordok Házának volt vétójoga, de már korlátozottan: megtagadhatta a közrendi ház hozta törvények jóváhagyását. Az 1911-es és 1949-es parlamenti törvények tovább csökkentették a felsőház hatalmát, így azóta a lordok csak módosíthatják és legföljebb egy évig késleltethetik a törvényeket, sőt a pénzügyi témájú törvényekkel ezt sem tehetik.
Magyarországon ma az államfőnek korlátozott vétójogot biztosít az alaptörvény. Ha egy törvénnyel vagy annak valamely rendelkezésével nem ért egyet, azt az aláírás előtt észrevételeinek közlésével megfontolásra visszaküldheti az Országgyűlésnek (politikai vétó); ha egy elfogadott törvényt vagy annak valamely rendelkezését alaptörvény-ellenesnek tartja, annak aláírása előtt megküldi vizsgálatra az Alkotmánybíróságnak (alkotmányossági vétó).
Az Európai Unióban az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanácsnál játszik nagy szerepet a vétójog. Az Európai Tanács ugyan nem jogalkotó szerv, politikai döntéseket hoz, azokat viszont hagyományosan konszenzusos alapon. S mert éppen ez a konszenzus botlik vétókba mostanában oly gyakran, ezért fogalmazta meg Charles Michel, az Európai Tanács jelenlegi elnöke a pandémia viharjában: „Az EU varázsa abban rejlik, hogy megoldásokat kell találni akkor is, amikor ez lehetetlennek tűnik. Senki sem becsüli alá a helyzetet, amellyel mindannyian szembesülünk. Elszántságra és keményen munkára van szükség az akadályok leküzdéséhez”.
A NATO- ban a főként Macron francia elnök által ösztönzött reform érintené a vétójogot is. A munkával megbízott szakértői csoport radikálisnak nevezett ötlete az, hogy a nemzeti vétók jogának korlátozásával gyorsítsák fel a szervezet döntéshozatalát. A reformjavaslatokról írva az Euractiv portál NATO-forrásokra hivatkozva írja: ezzel akarják kerülni a lehetőséget, hogy „egyes országok rendszeresen akadályozzák” a közös fellépést. „Az ötlet minden bizonnyal – más és más okból – ellenállást vált ki Törökország, Nagy-Britannia és a kelet-európaiak részéről” – jegyzi meg az Euraktív.
Az Egyesült Nemzetek Szervezetében annak megalakulása óta köztudottan a Biztonsági Tanács az a szerv, amely a tagországokra kötelező döntéseket hozhat és hoz is, hangsúlyozottan a béke és biztonság fenntartása érdekében. A tizenöt tagból az Egyesült Királyság, Franciaország, Kína, USA és Oroszország (a Szovjetunió utódaként) állandó és rájuk vonatkozik a nagyhatalmi egyhangúság elve. Nem eljárásrendi kérdésekben az öt állandó tag egybevágó szavazatával („nagyhatalmi egyhangúság, vagyis állandó tagok egyetértésének elve”) dönt a Tanács – így valójában érdemi döntés nem születhet az egyetértés nélkül. Mivel a BT nem rendelkezik konkrét katonai (illetőleg egyéb rendvédelmi) erő felett, érdekérvényesítő képessége meglehetősen korlátozott. Ezért léphet fel ma is sok helyütt a NATO katonai szervezetként az ENSZ BT nevében – több helyszínen magyar katonák részvételével is. És: hol ilyen, hol olyan eredménnyel. Manapság épp úgy, mint korábban.
A diplomáciatörténet például – nem indokolatlanul – a szovjet külpolitika talán legnagyobb baklövéseként jegyzi a Szovjetunió „sértettségének kifejezését a koreai háború kitörésekor” – bárki volt is az, aki ott és akkor elsőként „adta vissza a pofont”. Észak- és Dél-Korea háborúja 1950. június 25-én tört ki. Ugyanezen a napon az ENSZ BT északról indított inváziónak minősítette azt, és azonnali tűzszünetre szólított fel. Június 27-én pedig a szervezet nemzetközi ENSZ kontingens felállításáról és kiküldéséről döntött, amely 90 százalékban az Egyesült Államok, valamint húsz más ország által felajánlott fegyveres erőkből állt össze. Mégpedig úgy, hogy a szovjet delegáció tiltakozásként nem vett részt a BT ülésein, s így elmaradt a szovjet vétó! Szovjetunió később annyit nyilvánosan elismert, hogy megsértette az az ENSZ alapokmányát a Biztonsági Tanács üléseitől való távolmaradással, ám fennállása alatt mindvégig bírálta az ENSZ katonai beavatkozását. A tényeken azonban ez csak annyit változtatott – többek között Kulcsár Istvántól tudjuk, aki a rádió New-York-i tudósítójaként is dolgozott –, hogy a szovjet küldöttség ezután egyetlen pillanatra sem volt távol BT ülésről; annyira nem, hogy ha a nagykövetnek akár természetes szükségletei okán ki kellett mennie a teremből, a helyettese arra az időre beült a helyére.
Bár Észak- és Dél-Korea között a háború 1953-ban (Dél nevében az ENSZ parancsnokság közreműködésével és nevében) lezárult, ma is érvényes fegyverszünettel, a térség azóta is a világ egyik állandó feszültséggóca. S a legendás Panmindzsont, a határvonal demilitarizált zónáját dél felől, dél-koreai katonák mellett mindmáig – magam láttam és fényképeztem az MTI számára – az ENSZ színeiben és parancsnoksága alatt szolgáló katonák őrzik, köztük szép számmal amerikaiak
Ők is, mint a vétó jó két és fél évezredes történelme legújabb kori fejezetének valós szereplői…