Sok évvel ezelőtt szerepeltem Vágó István vetélkedőjében, a Legyen Ön is milliomosban. Nem mint milliomosaspiráns, hanem egy barátom kérésére mint segítség. Ez úgy ment, hogy a felvétel előtt (hadd árulkodjam: nem egyenes adás volt) kétszer is felhívtak a televíziósok, otthon vagyok és készen állok-e, aztán jött a kérdés, amire a barátom nem tudta a választ: milyen nemzetiségű volt Fortinbras, aki a Hamletben az egyetlen győztes kétpercnyi szerepét játssza. Én megmondtam, hogy norvég. A barátom nem hitte el, rosszul válaszolt, és elvesztett tízmilliót.
Volt, aki Vágót hibáztatta, mondván, az én válaszom után ravaszul félrevezette a játékost. Én azt mondtam, ez volt a dolga: az, hogy műsort csináljon. Ha csak rábólint a helyes válaszra, az nem játék, hanem érettségi vizsga. És az nem tévés műfaj. Azt ő már bebizonyította a Riporter kerestetikben, hogyan kell tévét csinálni, hiszen mint riporter találtatott.
Azt mondják, nincs már polihisztor, mert a dolgok olyan bonyolultak, hogy nincs ember, aki mindent átfogna. De hát a vegyészmérnök, aki ért a külkereskedelmi ügylethez, legalább négy idegen nyelven beszél, jártas az irodalomban, történelemben, művészetekben és más humaniórákban, politikus és filosz is egyben – az vajon micsoda, ha nem polihisztor? És nemcsak ma, a félműveltek és megélhetési megmondók dáridója idején, hanem egyáltalán.
Nem tisztem eldönteni, helyes volt-e, hogy szerepet vállalt a pártpolitikában. Minden pártban fegyelem van. Ez nem való mindenkinek, ő ezt is (Polonius szavaival) úgy tette, hogy hű maradt önmagához. Legutóbb már nem vállalta a vezetőségi tagságot.
Azt hittem, és meg is írtam neki, hogy ezzel majd megszűnnek a személye elleni nemtelen támadások. Nem szűntek meg. Olyanok támadták őt a legalpáribb módon, akik tudásban, jellemben a nyomába sem értek. Magukat „egyéniséggé” üvöltő dervisek, a csalhatatlant játszó kétes tehetségű újságírók, inkább kőfaragók, mint balett-táncosok, személyiségüket áruba bocsátó talpnyalók, akik kitalálták, hogy Istvánnak minden kérdésre leírták a választ. (Megjegyzem: és ha így lett volna, akkor mi van? De persze nem írták le. Sokszor ő maga sem tudta.) Ezt a féltékenységből, kisebbrendűségi érzésből és mezei butaságból fakadó vádat saját igazolásukra ismételgették azok, akik tán még a kérdés feltevésére sem lettek volna képesek. Hitványok hitványsága volt ez, s nem tudni, mennyire járult hozzá István halálához, aki persze az a legény volt, aki állja. Mostanáig.
Sok évvel a vetélkedő után ismerkedtem meg vele, előbb a Facebookon, véletlenül, aztán újabb évek múltán személyesen is. Úgy elbeszélgettünk, hogy abban maradtunk: ezt folytatni kell. Mondtam, új lakásba költözünk, de májusban szívesen látjuk ott egy nagy dumára. „Várom a májust!”, írta nekem e-mailben.
Nem tudta megvárni.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVII. évfolyama 18. számának Publicisztika rovatában 2023. május 5-én.
