1947-ben születtem.
Láttam az Aranycsapatot, nem csak focizni, de személyesen is, a Magyar Néphadsereg üdülőjében, a Margit-szigeten, mikor legutoljára ott jártam, az épület még megvolt, a tulajdonos neve, hogy t.i. Magyar Honvédség szintén, de lezárt és elhagyatott, pedig…
…pedig emlékszem, hogy a fiúk ott ültek a teniszpálya végében, Bozsik, Czibor, Kocsis, Grosics, Budai II (a „Púpos”), Kotász talán, Puskásra nem emlékszem, és brazíliai turnéjukat mesélgették egymásnak, aztán a fönti étteremben, nem a teraszon vacsoráztak, pedig jó, kellemes meleg este volt, hallottam, amit a pincér elkiáltja magát: „még egy bécsi szeletet a Rákóczinak!” mert ilyen nevű futballista is volt, nem is rossz, később az Egyetértés edzője lett, aztán nem tudom, remélem, még él, a csapat – hát azt nem tudom..
Az 1957 utáni csapatról már nincsenek személyesen közeli emlékeim, de tudom, hogy Hidegkúti még játszott, Grosics, büntetésből Tatabányán és megbocsátásból a válogatottban védett (rémlik valami Dorog is, ja, ott született), ott voltam a Népstadionban, mikor öt perc után cseréltek Szentmihályival (Vasas!), ez volt Gyula utolsó meccse az ünnepélyes búcsú, aztán elkezdett politizálni, és majdnem elb@szta az egészet, de nem tudta, mert mégiscsak ő volt a Fekete Párduc, aki „a szemüket is kivédte”, és minden más marhaság, nem érdekes, bakfitty.
Ja, Sándor Csikar, a „Csikar-szög”, alapvonalról lőtt gólok, meg amikor a nadrágját letolva a fenekét mutogatta százezer osztráknak a Práterben, és a félidőben úgy öntötte ki cipőjéből a vért, mintha víz lett volna, mert hát lerúgták a körmét, de tovább játszott, kicsiség nem számít.
Az angliai vébé volt a csúcs, a magyar-brazil 3:1, mikor Bene és Farkas világszép gólja után Mészöly még felkötött karral rúgta be a tizenegyest. És Albert csodát művelt, pedig gólt se rúgott, de ő volt legjobb.
És volt egy olyan csapat is: hogy Szentmihályi – Mátrai, Mészöly, Sárosi – Sipos., Sóvári – Sándor, Göröcs, Albert (Tichy) Farkas, (Bene) Fenyvesi. Talán nem arany, de ezüstnek fix.
Még volt egy nagynak ígérkező csapat, de elvitte az 1:4 a csehszlovákok ellen, akik jöttek és jöttek, Szepesi meg csak kétségbeesetten üvöltötte, hogy hát jönnek. Nem titok, hogy így akartak visszavágni a hitleri típusú megszállásért (1968), hát sikerült.
Ja, és kihagytam Chilét, ahol Tichy gólját nem adta meg a szovjet Latisev, ezzel kikaptunk, pedig a következő ellenféllel, a jugókkal elbántunk volna.
És ha már összevissza: el is felejtettük Eszterházyt (a focistát), Kipprichet, Törőcsik és Détári még úgy-ahogy megvan – mint emlék. Törőcsikről, a betegről még riport is készült .És megvan a persze hogy ők a tészta-csapat, hat-null, és annyi.
De hát meg olyanok is voltak, hogy 4:3 a nyugatnémetek, 2:1 az angolok és olaszok ellen, épp Bene gólja „fölött” ültem a lelátón.
És emlékeztek a Húsvéti Tornákra? Ferencváros, Honvéd, Austria Wien és Rapid Wien körmeccse, s hogy az osztrák drukkerek a turistabusz ablakából szórták ki a rágógumit, a Royal szálló előtt, a magyarok nagy ujjongások közepette a földről szedegették. Arra nem emlékezhettek de én igen, hogy a reklámfelirat Traubisodáról azt hittem hogy valami cipótisztító-szer..
Mára a magyar futball lényegében megszűnt, van egy közepesnél jobb képességú Szoboszlai, de nincs egy Czeszny, Lewandowsky, Haaland, Oblak, Schmeichel, Modrić, hogy csak a viszonylag kis vagy középerős nemzeti csapatok nagy játékosait említsem. És nem, nincs egy csapat. Mikor már azt hisszük, talán, akkor aztán még sincs.
Most láttam az Barca-Atalanta 2:2-őt. Én Barca-drukker vagyok, de persze tetszett, és azon gondolkoztam, hogy (bár szívemben a Vasast őrzöm): mi azelőtt miért nem drukkoltunk soha idegen csapatoknak?
Aztán rájöttem.
Mert voltak magyarok is.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. január 29-én.
