Fogalmam nincs, miért kell örülni annak, hogy egy évvel idősebb lett az ember. Akárhogy is, az életéből egy évvel kevesebb van hátra. Mellesleg így van ez a születésnappal is, de az még magyarázható: hisz megszülettél, örülhetsz neki (persze, egyfelől, mikor már képes vagy rá, másfelől, mikor okod is van), esetleg mások is örülnek, mondjuk, annak hogy egy évvel kevesebbet kell veled lenniük.
Nem szeretem a születésnapjaimat, nem szeretem, ha érdemtelenül ünnepelnek – mellesleg, ha érdemmel, azt se, kínosnak érzem, hisz nekem volt viszonylag a legkevesebb szerepem ebben az egész hacacáréban. És bár nem emlékszem, alapos okkal feltehető, hogy semmi élvezetet nem találtam benne, sőt, kifejezetten macerás volt..
Idén úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a Magas Tátrába szilveszterezni, három nap, s bár előtte csináltattam meg a fogaimat, így a számlám azonnal átment fagypont alá, külön értesítés helyett..
Ám, gondoltuk, annál csak jobb lehet, mint amikor ugyanez az iroda (neve maradjon homályban) néhány éve Krakkóba hirdetett szilveszteri kirándulást, és az év utolsó napján, még a muri előtt fakultatív látogatást szervezett Auschwitzba. És volt résztvevő! És mikor este megkérdeztem egyiküket, milyen volt (mondjuk, én például simán belehaltam volna), azt mondta: „érdekes”. Nagynéném, akinek a karján ott volt a lila A betű és egy szám, nem beszélt róla soha, neki bizonyára nem volt érdekes.
Na, ezúttal semmi ilyesmi nem volt.
Eperjes / Prešov
Igen szép. Baromian fáj a derekam.
Azt mondja az idegenvezető, hogy itt már alig van magyar, mert Csehszlovákiához csatolás után zömük áttelepült az „anyaországba”.
Jut eszembe: én eléggé rühellem a trianonozást (”akinek nem fáj Trianon, az nem magyar”), én magyar vagyok, egész munkás éltemben a hazámért dolgoztam, de a derekam azért árnyalattal jobban fáj. Magyarország mai határait nem Trianon, hanem az 1947-es párizsi békeszerződés húzta meg, továbbá a szovjetek 1941-ben felajánlották, hogy ha az ország nem lép háborúba Hitlerrel karonfogva. akkor újra nyitják a határkérdést legalább Erdéllyel – de hát honfitársaink jelentős része abban a mély meggyőződésben él, hogy az egészért egy versailles-i villa a hibás, holott a nagyívű, és kivételesen tökkelütött Horthy volt az, és akkor még meg se kérdeztük, hogy egyfelől volt, van-e ott magyar többség (már nagyjából Mária Terézia óta nem volt), meg az se –főleg –, hogy mi a fenét kezdenénk vele. De így is általánosnak vélt hit, hogy sajnáltatni magad jobb, mind ha irigyelnek, holott pont fordítva van.
Ennyit Eperjesről. Amelynek irányába egyébként a későbbi „trianoni” határok ellen a magyar történelemben egyedülálló módon fegyverrel harcoló magyar Vörös Hadsereg, korábbi hadszíntéri sikereit továbbfejlesztve nyomult előre, és ahol 1919 júniusában kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. Majd gyorsan el is felejtették.
Bártfa / Bardejov
Igen szép. Még mindig fáj a derekam. Trianont nem érzem.
Zakopane / Zakopane
Az idegenvezetőink elismerték, hogy ilyet még nem láttak. A hegycsúcsra vivő Gubalówkánál (olyasmi, mint a sikló Budán) összegyűlt Kelet-Közép Európa teljes népessége, plusz ismerősök, rokonok, anya- és apa-, továbbá nagybáty-jogú nagycsalád, önkéntes véradó- és tűzoltóegylet, óvoda, iskola, futballcsapat drukkerestül, elhozták a gyúrót, a pályaedzőt és a nagymamát.
A több száz méteres sort még annak is állnia kell, akinek (mint nekünk, a csoportnak), jegye van. A kígyózókat spontán jégpálya veszi körül. A letaposott piszkosszürke hófoltokból tömeges, domború felszínű jégpáncél képződött, senki le nem szórja, aki nem csak úgy individuál lépked, az seggre ül. A pisildében viszont lehet kártyával fizetni. Az egyikben. A másikban nem, csak zlotyval. A felvonóval az út kábé öt perc. Odafönt viszont lehet goffriszerű csokis izét kapni, vagyonért. A városba menők rémülten visszatérnek, mert a járdán mozdulni sem lehet. Miután mi már korábban láttuk a várost (lásd föntebb, krakkói szilveszter), lent maradtunk fázni.
Fáj a derekam.
Lőcse / Levoča és Késmárk / Kežmarok
Ez a kettő egy napon. Sajnos, az idegenvezető csak megemlíti a Fekete várost, én emlékszem az egész regényre (és még a filmet se láttam), Mikszáth korában ez volt a groteszk, amit mint műfajt, imádok. Mikszáthot meg különösen.
Zita, a magyar-szlovák idegenvezető ad nekem Flector tapaszt, nagyon aranyos (mármint a Zita, nagyjából egyidősek vagyunk, átérzi a derékfájást), de pont annyira használ, mint egy jókívánság.
Szilveszter a szállodában
Eddig és ezután minden kaja nagyon finom volt, de a szilveszteri fő fogásánál mesteri módon elrontották a sertés szűzérmét, olyan lett, mint a rosszul kisült csirkemell, különben jó volt a zene: ABBA, Boney M, Dave Clarck Five, szóval amikor nép nem Hip és Hopp, Csuk és Gekk, a rap/repp nevű habart gyorskecskerím, a mindegy, hogy mi, csak hangos legyen (hanem zene), a kis, kedves táncműsor, tombola, a kvíz (vetített képekről kellett kitalálni, melyik hol készült, a Trevi-kutat, meg Rushmore-t mindenki felismerte, a Lomnici csúcsot csak ketten, és nem mi voltunk az), a társaság, a felszolgálás gyors és figyelmes. Zita úgy fél egykor elénekeltette velünk a Himnuszt, hisz azt nem játszották, azt mondta, ez a mi imánk, én ezen nem vitáztam, bár vannak ateista magyarok is, viszont a Himnuszon, ima ide vagy oda, mindig meghatódom, elérzékenyülök, pedig hát nem Trianon fáj, hanem derekam.
Németek
Többen voltak, mint mi. És hangosabbak, de ez ez nem zavart. Csak egy volt közülük a nagyon részeg, köztünk egy se. Magyar virtus.
Jégtemplom. Csorba tó / Štrbské pleso
Érettségi és a sikeres egyetemi felvételi után, nagyjából ezer éve ezt kaptam ajándékba a szüleimtől: egy ötnapos IBUSZ utat pont ide, ezért most nem mentem fel, nem tudom említettem-e, de a derekam is fájt. Ehelyett Zita elvitetett egy ötcsillagos szálló foyer-ébe, ahol ittam egy teát, egy kávét, és megettem egy almás pitét, míg a többiek fönt fagyoskodtak, én a vendég nélkül unatkozó pincérrel elbeszélgettem angolul: elmagyaráztam a magyar, a finn és az észt nyelv közti viszonyt, szóval összehasonlító nyelvészet óra volt, mondtam is, hogy nyelvész szerettem volna lenni, de apám megkérdezte, hogy akkor miből fogok megélni, a pincér nevetve bólogatott, hiába, egy térség vagyunk mi, pestiek, jó palócok, tót atyafiak, nem mindegy? Félszavakból is. Összekötött minket a történelem, meg a boldogult szocializmus, bmeg. Aztán, talán ültömben aludtam egy kicsit, tán csilingeltem is. Zita eljött értem, a tátrai Robinsonhoz, visszakísért a buszhoz, nehogy elessek, hát nem is.
Viszont fájt a derekam.
Hazafelé még megálltunk valahol, és a haluskázónál megettünk egy baromian nagy és baromian finom haluskát, amit mi sztrapacskának hívunk, pedig nem az, mert a sztrapacskában káposzta van, ezen viszont sült szalonna, vagy töpörtyű – szóval klassz volt.
Nagyapám Liptószentmiklóson/Liptovski (Svety) Mikuláš született, nem is beszél soha jól magyarul (a gyerekei, a háta mögött néha gonoszul kinevették), és anyám nagyom tudott sztrapacskát /haluskát főzni, így volt ez azon a napon is, mikor hét-egyre vertük az angolokat a Népstadionban, én úgy elcsaptam a hasam a haluskával, hogy meleg födővel a hasamon hallgattam a Szepesit.
Aztán hazaértünk.
Ha ülök, fekszem, nem fáj a derekam. A reumatológus, úgy egy hónapja, a CT után azt mondta, ez van ezzel kell élni.
Majdnem olyan, mint a Trianon.
Boldog új évet kívánok!
