Március 5-én (1953), saját mocskában fekve találták holtan Joszif Visszarionovics Dzsugasvilit, azaz Sztálint.
Én éppen a bentlakásos óvodában voltam: apám vidéken, anyám kórházban, aztán mégis ő jött értem, jóval később, mikor az óvoda kertjében már virágzottak a barackfák.
A Nagy Temetés napján, pontban tizenkettőkor eldobtuk a játékainkat, és vigyázzban állva gyászoltuk Sztálint. Aztán a filmhíradóban láttuk a síró pestieket és vidékieket, az óvó nénik is sírtak, én csak azt kérdeztem, most mi lesz, olyan volt, mintha vége lenne a világnak. Azt mondták. az Eszme legyőzhetetlen, majd jön egy Molotov (molotok=kalapács), az acél (sztalj) után.
Most megnéztem azt a filmet, ami ennek a szörnyetegnek a temetéséről készült. Szörnyeteg? De hiszen olyan, mint egy jóságos bácsi. Bajuszos, mosolygós, pipázgató nagypapa.
Pedig szörnyeteg volt.
A szovjet népek nemhogy miatta, hanem épp ellenkezőleg: az ő ellenére nyerték meg a világháborút. A hadsereg lefejezése, a Molotov-Ribbetrop paktum, a balga hit, hogy Hitlerben bízni lehet: húszmillió szovjet ember életébe került. Azt mondják, 1941 június 21-én merev részegen várta, hogy a Politikai Bizottság letartóztassa, és mikor rábukkantak, könyörgött, hogy bocsássanak meg neki és ne végezzék ki. De aztán kapcsolt, hogy nem neki – tőle kell rettegni.
A temetésről készült dokumentumfilm nagyon is érdekes. Előbb Malenkov, majd Molotov, aztán Berija beszél. Vorosilov csak díszlet. Az emelvényen ott áll mellette Nyikita Szergejevics Hruscsov. Aki rövidesen tarkón fogja követni Lavrentyij Pavlovics Beriját a Lubjanka lépcsőjén, Hruscsov nem mond beszédet, folyton változtatja a helyét az emelvényen, jobbra-balra nézelődik, még senki sem tudja, hogy ő lesz a főnök, maga is csak reméli, tervezi, talán még biztos is benne, de ezt nem látni rajta, persze, hogy nem, még akkor sem, ha tudjuk.
Utána díszszemle, elöl a tamanyi gárdahadosztály, mint mindig, aztán a ugyanolyan (lehet, hogy ugyanazok) a páncélozott csapatszállító harcjárművek, mint amelyek 1956-ban az ablakunk alatt álltak, lementem az utcára, a katonák intettek nekem, én meg fölszálltam közéjük, és ettem a borzasztóan vajas-nyúlós kását, amivel megkínáltak, csajkából, kanállal, aztán, mikor már nem volt ablakunk se, lakásunk se, végigvonultak esténként a Nagykörúton, harckocsikkal együtt, és nem omlott be alattuk a föld.
Aztán valahogy Sztálin mégis visszalopózott. Brezsnyevnél még puhán, mint egy ragadozó, egy ideig, mintha holtában is elaludt volna, mintha tűrte volna, hogy szétessen a Birodalom, de aztán ellentámadásba lendült.
És most itt van, itt van újra. Putyinnak hívják.
Véres kezű, könyörtelen, rideg szemű szociopata gyilkos, kioperálták belőle a lelkiismeretet és az emberi lelket, de lehet, hogy soha nem is volt neki.
Kevesen gondolták volna, bár lehet, hogy kezdettől benne volt, hogy majd akad egy egy magyar Nero, egy huszonegyedik századi zsugormussolini, aki egy betegesen narcisztikus kaméleon, ha úgy teszik, maga a Gonosz…
De még nem tudja, végül is ki áll most mellette az emelvényen.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. március 7-én.